Ahogy közeledik karácsony, egyre több nemcsak a kinti díszkivilágítás, de a hangulatos fény is az otthonainkban, sűrűsödnek nemcsak a világi rendezvények, hanem a gyülekezeti alkalmak is. Sok szó esik a bevásárlások, takarítások, az ünnepi menü előkészítésének hajszoltságáról, de ha bölcsen készülünk – azért csak nyílik és fényesedik a szívünk.
Lelkészként is megéljük, hogy több a munka, a szolgálat, készül a gyülekezet is, templom takarítással, díszítéssel, a hittanosok a szentesti betlehemessel. Sok a különböző adventi alkalom, de rendben is van ez így.
Amikor azonban koporsó mellett kell megállni, ami az év bármely szakában nehéz, különösen is metsző lesz a halál sötétségének és az ünnepi ragyogásnak a kontrasztja. Belefakulnak a fények.
Az elmúlt évtizedekben néhányszor megtörtént, hogy közvetlen karácsony előtt vagy után kellett temetnem, többnyire időseket, de volt, hogy egészen fiatalt. Nagyon nehéz ilyenkor megtalálni a szavakat, főleg ha belegondolunk, hogy mostantól fogva ennek a családnak az ünnep a gyászt, a veszteség emlékét is jelenteni fogja.
Persze különbözőképpen lehet ezt megélni, feldolgozni, hordozni. Sok mindenen múlik. Hogy milyen kapcsolat fűzött az elhunythoz. Hogy mennyire jutottunk a gyászmunkában, elengedésben. Hogy egyedül küzdünk-e meg mindezzel, vagy vannak velünk maradt, mindebben osztozó szeretteink. De a veszteség mindenképpen nehéz. És valamennyire mindig az marad.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy az ilyen családok, személyek semmivel sincsenek valójában távolabb a karácsonytól, mint a felhőtlenül, vagy legalábbis nem gyásszal ünneplők.
Mert Jézus Krisztus születését ünnepeljük. Mindannyian – keresztényként – egy kisded jászlát álljuk körül lélekben, de vajon mennyire jut el a lényünk legmélyéig annak a megrázó öröme, hogy maga az Élet született meg? Hogy minden másnál sokkal inkább arról szól a karácsony, hogy eljött a Földre az, aki megtöri a halál hatalmát? Hogy a betlehemi csillag az Atya döbbenetes döntésére ragyog rá: utánunk jött az elveszettségünkbe, mindannyiunk halálába, hogy megmentsen és hazavigyen…
Tud-e jobban örülni annak a kisbabának bárki, mint éppen az, aki ilyenkor is a halál árnyékában jár? Fel tudja-e jobban fogni, hogy ez a megszületett kicsoda és mit jelent mindannyiunk számára? És éppen pont arra nézve is, akire ilyenkor olyan fájó emlékezni…
Azt hiszem, az ilyen családok, személyek valamilyen módon talán kicsit közelebb vannak ahhoz az akkori Betlehemhez, Mária és József kiszolgáltatottságához, kitettségéhez, szegénységéhez, magára hagyottságához is. És ezért talán nagyobb-mélyebb szükséggel is tudhatják magukhoz szorítani, könnyes örömmel dédelgetni az abban a kis embertestben, Isten-szívben dobogó vigasztalást.
„A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog. Te megszaporítod a népet, nagy örömöt szerzel neki. Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme! Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége a Dávid trónján és országában, mert megerősíti és megszilárdítja törvénnyel és igazsággal mostantól fogva mindörökké. A Seregek URának féltő szeretete viszi véghez ezt!” (Ézs 9)
Veszteségben, hiányban… ünnepelni?
