Site icon Meg van írva

Világvége – újratöltve

            Pénteken ismét túléltünk egy világvégét. Azon túl, hogy a Microsoft eddigi legnagyobb üzemzavara történt és az amerikai légi közlekedést is leállították egy időre, nem lett vége a világnak. A nap újra felkelt, a Föld tovább forog a tengelye körül, az emberek kénytelenek munkába indulni, a politikusok ugyanúgy veszekednek, a számlákat pedig sajnos változatlanul be kell fizetni. Pedig 2026. november 13-án, pénteken, egy hatvanhat évvel ezelőtti tudományos tanulmány szerint valami rendkívülinek kellett volna történnie. Nem is egy piros hátterű bulvárlapban, hanem a Science magazinban jelent meg. A kutatók kiszámították, hogy az emberiség népessége ezen a napon elérheti a matematikai végtelent. Pontosabban: ide jutottak, amikor a korábbi népességnövekedési ütemet változatlannak feltételezve a jövőre vetítették. Ezzel persze nem a Föld tényleges pusztulását jósolták, inkább a korlátlan növekedés képtelenségére akarták felhívni a figyelmet. A tanulmány mindenesetre a Világvége: 2026. november 13., péntek címet kapta. Szép, kerek dátum. Még a péntek tizenharmadika is stimmel. Minden megvolt hozzá, ami egy tisztességes világvégéhez szükséges. Csak éppen a világvége maradt el.
            Nem először fordul elő ilyesmi, egészen komoly rutinunk van a világvégék túlélésében. A történelem során megszámlálhatatlanul sokszor jelentették már be, hogy most aztán valóban vége mindennek. Hol egy üstökös, hol egy különleges bolygóegyüttállás, hol a maja naptár, hol valamelyik bibliai prófécia gondosan kiszámított értelmezése szolgáltatott alapot a jóslathoz. 2011-ben egy amerikai rádiós prédikátor május 21-re hirdette meg az utolsó ítélet kezdetét. Amikor az elmaradt, október 21-re módosította a várható időpontot. Hiába, még a világvége szervezésébe is becsúszhatnak apróbb számítási hibák. Aztán 2012 decemberében a maja naptár körül támadt nagy izgalom. Ezt is túléltük, ahogyan az összes többit.
            Vajon miért vallanak rendre kudarcot ezek a jóslatok? Alapvetően azért, mert abból a téves elképzelésből indulnak ki, hogy a történelem valamiféle előre megírt forgatókönyv szerint zajlik, amelynek minden részlete, minden fordulata és természetesen az utolsó jelenete is pontosan meg van írva. Nekünk csak meg kell fejtenünk a titkos kódot, és máris megismerhetjük a jövőt.
            Én nem így gondolkodom Istenről és a történelemről. Hiszem, hogy semmi nem történik Isten tudta nélkül, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden eseményt Ő rendez meg. Nem bábjátékos, aki láthatatlan zsinórokon rángatja a teremtményeit. Szabad akaratot adott nekünk, hogy valódi döntéseket hozhassunk, amelyeknek valódi következményeik vannak. Az emberiség történetét ezeknek a döntéseknek a megszámlálhatatlan sokasága alakítja. Ehhez járulnak a természeti környezet változásai, amelyek olykor az emberi tevékenységtől függetlenül, máskor éppen annak következtében mennek végbe. Mindez rendkívül összetett, egymásba fonódó folyamat. Vannak benne törvényszerűségek, felismerhető tendenciák, de vannak váratlan fordulatok is. A jövő nem egyszerűen a múlt folytatása.
            Éppen ezt példázza a pénteki világvége is. Hatvanhat évvel ezelőtt a kutatók egy akkor érvényesnek látszó tendenciából indultak ki. Csakhogy azóta megváltozott az emberek életmódja, a családok mérete, a születések száma, és ezzel együtt a népességnövekedés üteme is. A matematikai modell helyes számításokkal is eljuthat téves következtetésre, ha a feltételek közben megváltoznak. Ez nem a tudomány kudarca, hanem a módszereink korlátainak felismerése. A világ ugyanis nem köteles a mi egyenleteinkhez igazodni.
            Ugyanez igaz a vallásos világvége-jóslatokra is. Jézus egészen világosan beszél erről: „Azt a napot pedig és azt az órát senki sem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem csak az Atya egyedül.” (Mt 24,36) Ennél egyértelműbben aligha lehetne fogalmazni. Mégis újra és újra akadnak emberek, akik úgy gondolják, sikerült kiszámítaniuk azt, amiről Jézus kifejezetten azt mondta, hogy nem tudhatjuk. Nem kis önbizalom kell ahhoz, hogy valaki az Isten számára fenntartott titkot feltörje.
            Ha tehát legközelebb valaki pontos dátummal áll elő, nyugodtan gyanakodhatunk – hazudik. Különösen akkor, ha a jóslat mellé még könyvet, prepper-túlélőcsomagot vagy valamilyen különleges beavatottságot is kínál, jó pénzért. Bizonyosak lehetünk abban, hogy nem úgy fog történni, ahogyan ő hirdeti. Mert aki azt állítja, hogy pontosan ismeri a vég idejét, az éppen azt nem érti, amiről beszél.
            Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a világnak ne lenne vége. Lesz. A keresztény hit sohasem állította, hogy az általunk ismert világ örökké fennmarad. Éppen ellenkezőleg: minden, ami teremtett, véges. A csillagok, a bolygók, a civilizációk, az emberi élet, sőt maga az emberiség története is. A tudomány is arról beszél, hogy a Föld nem lesz örökké lakható, a Nap sem világít végtelen ideig. A világ, amelyet oly szilárdnak és állandónak érzünk, valójában összetett folyamatok törékeny egyensúlyára épül.
            Ráadásul nem is kell évmilliárdokra előre tekintenünk ahhoz, hogy ezt felismerjük. A klímaváltozás, az ökológiai rendszerek sérülékenysége, a fogyatkozó erőforrások, a pusztító háborúk, a tömegpusztító fegyverek mind arra figyelmeztetnek, hogy a megszokott világunk korántsem olyan biztonságos, mint szeretnénk hinni. Természetesen nem állítom, hogy ezekből kiszámítható volna a bibliai világvége időpontja. Azt azonban igen, hogy a jelenlegi állapotok sem tarthatnak örökké. A történelem nemcsak épülés, hanem pusztulás is. Amit az egyik nemzedék létrehoz, azt a következő akár meg is semmisítheti. És könnyen lehet, hogy egyszer olyasmit pusztítunk el, amit már nem leszünk képesek újjáépíteni.
            Mikor következik be a vég? Nem tudjuk. Lehet, hogy nagyon sokára, és lehet, hogy holnap. Egyetlen dolgot tudhatunk biztosan: minden egyes nappal közelebb kerülünk hozzá. Pál apostol szerint az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Nem jelentkezik be előre, nem küld értesítést, nem egyeztet időpontot. Éppen akkor érkezik, amikor nem számítunk rá.

De vajon félnünk kell-e ettől?
            Azt hiszem, emberként természetes, hogy félünk. Szeretjük ezt a világot, még akkor is, ha rengeteg bajunk van vele. Szeretjük a reggeleket, az évszakok váltakozását, a gyermekeinket, a családunkat, az otthonunkat. Szeretnénk még sok mindent megélni, megismerni, elvégezni. Nem vágyunk arra, hogy mindennek vége szakadjon. És nincs is semmi keresztényietlen ebben az életigenlésben. A világ Isten alkotása, amelyről maga mondta ki, hogy jó. Miért kellene hát örülnünk a pusztulásának?
            A keresztény reménység azonban túlmutat ezen a világon. Számunkra a vég nem egyszerűen megsemmisülést jelent, hanem beteljesedést. A Biblia utolsó könyvében nem az üres világűr vagy egy kihűlt bolygó látomása jelenik meg, hanem az új ég és az új föld. Isten újjáteremti azt, ami elmúlt. A történelem nem a semmibe torkollik, hanem Isten országának teljességébe. Hogy ez pontosan hogyan történik majd, azt nem tudom. Nem is szeretnék úgy tenni, mintha tudnám. Annyit hiszek, hogy a teremtő Isten nem azért indította útjára ezt a csodálatos világot, hogy végül értelmetlenül elvesszen minden. Krisztus feltámadása annak az ígérete, hogy a halál és a pusztulás nem az utolsó szó.
            Persze ettől még a vég nem feltétlenül lesz kellemes. Minden nagy átalakulás fájdalommal jár, és az ismeretlentől joggal tartunk. De a félelem és a rettegés között nagy különbség van. A hit nem azt jelenti, hogy semmitől sem félünk, hanem azt, hogy a félelmeink ellenére is képesek vagyunk bízni abban, aki a kezében tartja az életünket.
            Nem szeretném sürgetni a világvégét. Nem tartozom azok közé, akik minden háború, földrengés vagy járvány hírére elégedetten állapítják meg, hogy lám, közeledik a vég. Inkább azt szeretném, hogy minél több ember élhessen békében, hogy a gyermekeinknek legyen jövőjük, hogy gyógyuljanak a betegek, és hogy még sokáig legyen mit csodálnunk ebben a világban. Nem az a dolgunk, hogy a pusztulást várjuk, hanem hogy őrizzük és műveljük a ránk bízott teremtést.
            A világvége elmaradásából tehát nem az következik, hogy nyugodtan hátradőlhetünk, mert úgysem történik semmi. Inkább az, hogy kaptunk még egy napot. Aztán remélhetőleg még egyet. És minden ilyen nap lehetőség arra, hogy egy kicsit jobbá tegyük azt a világot, amelyben élünk.
            Éljünk tehát úgy, mintha a világ örökké tartana. Ültessünk fákat, építsünk házakat, neveljünk gyermekeket, tervezzünk évtizedekre előre. De lélekben legyünk készen arra is, hogy bármelyik pillanatban véget érhet mindaz, amit ismerünk.
            Ne akarjuk a világ végét, de ne is féljünk tőle. Mert végső soron nem az a legfontosabb kérdés, hogy mikor ér véget a világ, hanem az, hogy mit kezdünk azzal az idővel, amely még rendelkezésünkre áll.
            Megint elmaradt a világvége. És ez nem is olyan rossz hír. Hiszen még mindig van lehetőségünk szeretni, megbocsátani, helyrehozni valamit, amit elrontottunk. Még mindig van időnk arra, hogy emberibbé tegyük ezt a világot. Hogy meddig, azt nem tudjuk.

De ma még lehet.

Kép: John Martin: Isten haragjának nagy napja (1851–1853)

Exit mobile version