Vannak helyek, ahol az ökumenéről konferenciákat tartanak, és vannak vidékek, ahol egyszerűen csak gyakorolják. Veszprémvarsány az utóbbiak közé tartozik. Ez a Győr és Veszprém között körülbelül félúton fekvő bakonyi település nem hangos, nem hivalkodó, és nem akar történelmet írni, egyszerűen csak végzi a küldetését. Az idén immár ötödik alkalommal közös virágvasárnapi körmenetet tartott a római katolikus, az evangélikus és a református gyülekezet. Ilyenkor egyik felekezet sem a maga külön alkalmán vesz részt, hanem együtt indul útnak. Közösen, Krisztus közelébe.
Kívülről nézve talán szokatlan. Van, akinek egyenesen polgárpukkasztó. Sokan defenzív pozícióból úgy beszélnek az ökumenéről, mintha az valamiféle megalkuvó hitelvtelenség volna: tanok tompítása, elvtelen kézfogás, identitásvesztett vallásos udvariaskodás. Pedig a valóság egészen más. Veszprémvarsányban az ökumené nem behódolás a mindent egyformán igaznak elfogadó liberális doktrínának, hanem helyzetből, sorsból, hétköznapi tapasztalatból kinőtt keresztény józan felismerés. Egy vegyes vallású településen, ahol évtizedek óta nincs helyben lakó pap vagy lelkész, ahol a vegyesházasságok és a közös helyi élet eleve egymás mellé kényszerítik az embereket, ott előbb-utóbb kiderül, hogy a felekezeti felsőbbrendűség felelőtlen luxus. Olyasmi, amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akik még soha nem szorultak rá igazán a másikra. Varsányban nem így van. Barátai vagyunk egymásnak. Amit lehet, együtt csinálunk. Nemcsak a szokásos januári ökumenikus alkalmon imádkozunk együtt dideregve, hanem közösen tartjuk a tanévnyitót és tanévzárót, nagy ünnepeinkre közösen készülünk, sőt az evangélikusokkal együtt szervezzük a gyerektábort. Mindenki hozzáteszi azt, amit tud, ettől gazdag, és mindenki örül annak, hogy Isten együtt erősít meg minket.
Én magam is vegyes vallású családból származom. Bár ez önmagában még semmit sem jelent. Teljesen mindegy ugyanis, hogy melyik vallást nem gyakorolják. Tizenhat évesen tértem meg egy református gyülekezetben. Ott találtam lelki otthonra, ott ismertem meg Istent, ott lettek a lelkészekből lelki vezetőim, társaimból testvéreim, barátaim, családom. Ezért lettem református. Nem azért, mert otthonról hozott meggyőződéssel biztos voltam a kálvini tanítás igazában, hanem azért, mert ott ért el a kegyelem, ott szólított meg Krisztus.
Ezt nem lehet következmények nélkül végiggondolni. Mert ha őszinte vagyok, be kell vallanom: ha ugyanezek az élmények, ugyanez az isteni megszólítás, ugyanez a lelki otthonosság egy katolikus vagy evangélikus közösségben ért volna, ma valószínűleg ott lennék otthon. Éppen ezért soha nem tudtam komolyan venni azt a felekezeti önhittséget, amely szerint az egész emberiséget szerető, a maga képére és hasonlóságára teremtő Isten kizárólag a mi társaságunknak adta volna oda az igazságot, (de nekünk az összeset), mindenki másnak pedig legfeljebb morzsákat (de még inkább semmit). Ez nem hitvalló bátorság, hanem csak gyáva és beszűkült törzsi tudat. Magabiztosság mögé rejtett önző félelem.
Aki Istenre nyitottan él, az előbb-utóbb rájön, hogy nagyon sok tanulnivalónk van, amit csak egymástól tanulhatunk meg. Engem például lenyűgöz a római katolikus liturgia, különösen az, ahogyan a bencések élik. A szentségnek van ritmusa, rendje, lehelete, hangja. A testtartásnak, a térnek, a csöndnek, az ismétlődésnek ott jelentősége van, ott másképpen telik az idő. Mi reformátusok inkább az igehirdetésben vagyunk erősebbek. Abban, hogy a kimondott ige elevenen, személyesen, intellektuálisan és egzisztenciálisan is megszólaljon. Miért volna bűn meglátni, hogy a másiknál is van valami, amit nekem nem szégyen megtanulni? Miért volna árulás beismerni, hogy Isten nemcsak az én hagyományomban dolgozik?
A saját református gyülekezetemen kívül a második lelki otthonom egy ökumenikus zarándokközösség. Lassan tíz éve járjuk együtt Isten és a Bakony útjait. Ez a tapasztalat számomra revelatív volt. Felekezettől függetlenül ugyanazok a kérdések kísérnek bennünket. Ugyanazoktól félünk, ugyanazoknak örülünk, ugyanazoktól a sebektől szenvedünk. Ugyanúgy bűnös emberek vagyunk, akik Isten kegyelmére szorulnak. Nem ugyanolyan hagyományokból jövünk, de ugyanarra a kegyelemre szorulunk rá. Ám éppen ez a különbözőség válik ajándékká. Mert a másik hitgyakorlatán, hangsúlyain, nyelvén keresztül olyasmit is megláthatok a saját hitemből, amit addig nem értettem eléggé.
Egyszer a cseszneki plébános barátom mondta, hogy már az is jó, ha nem gondolunk rosszat egymásról. Igaza van. Kiindulópontnak kiváló. Mert a kereszténység történetében éppen elég seb, sértettség, gyanakvás és gyűlölködő harag halmozódott fel. Nem kell az őseink minden konfliktusát a hátunkon hordozni. Lehetünk nagyvonalúak, lehetünk szabadok. Én például soha nem tudom katolikus testvéreim szentáldozásában a kárhozatos bálványimádást látni – noha hitvallásaink alapján annak kellene látnom. Inkább a szent komolyságot, az Isten utáni vágyat és a közösség utáni éhséget látom benne. Ők pedig közös alkalmainkon ugyancsak hitből fakadó józansággal és nagyvonalúsággal nem kezdenek bele olyan imaformákba, amelyekről tudják, hogy a protestáns számára idegenek vagy terheltek, és kiveri őket a hideg verejték. Ez nem megalkuvás, hanem hitből fakadó nagyvonalúság és szeretetből származó mértéktartás.
Az ökumené nem azt jelenti, hogy minden mindegy. A különbségek valóságosak, a tanbeli eltérések nem formális félreértések. Nem kell úgy tenni, mintha ezek nem lennének. Csakhogy a keresztény egység soha nem azon múlik, hogy sikerül-e minden hangsúlyt egyformára csiszolnunk, hanem azon, hogy felismerjük-e a másikban ugyanannak a Krisztusnak a követőjét. Azt, akit ugyanaz az Úr hívott el, aki ugyanabból a kegyelemből él, és aki ugyanazzal a reménységgel néz a kereszt és a feltámadás felé. Virágvasárnap különösen is erről szól. A sokféle ember együtt vonul Jézussal. Nem egyforma háttérrel, másfajta otthonról hozott történetekkel, nem ugyanabban a tájszólásban. De egy irányba és egy reménnyel, hogy odaát a mennyben együtt leszünk. Hát miért is ne lehetne már itt hozzászokni egymás jelenlétéhez?
Ma ráadásul a történelem is józanabbá tesz bennünket. A Krisztusban hívő felekezetek már nem egymással állnak szemben, mert a szekularizált világ egy térfélre tolt minket. A hit, az egyház, a Szentírás, az istentisztelet, az imádság, a teremtett rend, az erkölcsi felelősség ügye ma már nem a társadalmi fősodor része, hiába varrjuk fel a zászlóra, hiába írjuk bele az alkotmányba. Ebben a helyzetben a felekezeti harc nem hősiesség, hanem vakság. Öngyengítés, luxus, ostobaság. Ha nem találjuk meg a közös küzdelem és szolgálat útját, akkor nem egyszerűen kisebbek leszünk, hanem jelentéktelenné, semmivé leszünk. Nem azért, mert Krisztus ügye gyenge, hanem mert mi túl kicsinyesek voltunk hozzá, és hiteltelenné, méltatlanokká váltunk.
A veszprémvarsányi virágvasárnap ezért több, mint egy kedves helyi esemény. Ez egy felvállalt küldetés, prófécia kicsiben. Azt mutatja, hogy a közös Krisztus-követés nem elméleti lehetőség, hanem gyakorolható valóság. Hogy lehet együtt imádkozni, együtt énekelni, együtt úton lenni úgy, hogy közben senki nem adja fel a maga hagyományát, de mindenki komolyabban veszi az evangéliumot, mint a felekezeti hiúságát.
A kérdés nem is az, hogy lesz-e ökumené. Már van. A kérdés az, hogy a saját gyülekezeti, felekezeti és személyes zsigeri reflexeinket tartjuk-e fontosabbnak, vagy Krisztust. Mert lehet a múlt sérelmeit őrizni, sebeinket újra és újra panaszolkodva feltépni. Lehet identitást építeni gyanakvásból és félelemből. Lehet a másikra gonoszul görbén nézni, és közben nagyon szentnek és igazhitűnek képzelni magunkat. Csak éppen egyre kevésbé lesz közünk ahhoz a Jézushoz, aki nem külön szamaritánus, külön júdeai és külön galileai üdvösséget hozott, hanem egyetlen keresztet a világnak.
Virágvasárnap Veszprémvarsányban ezért fontos. Nem az alliteráció miatt.
