Van olyan, hogy valaki első látásra, az első pár szó után is már szimpatikus és van olyan, hogy nem. És ez annyira utána sem változik, mert olyan a stílusa, a típusa, túl más vagy éppen túl hasonló. Lehet, hogy mondott vagy tett valami ellenszenveset, de néha egészen mélylélektani rétegekben húzódik az ilyesmi oka, magyarázata, és ennek nem sokszor megyünk utána, ez van és kész. Legfeljebb inkább kerüljük az illetőt.
Gond akkor adódik, ha valamiért együtt kell lennünk, közös munka vagy bármilyen élethelyzet miatt. Ilyenkor könnyebben élesedik ki egy nézeteltérés, nehezebb megértőnek lenni, szívélyesnek maradni. Mert meghatároz, hogy mit gondolok róla, milyennek tartom. Egy akárcsak tudatalatti hozzáállással. És emberi gyarló természetünknek ez a nehézsége óhatatlanul is jelen van a keresztény közösségeinkben is. Lelkészként néha érezzük is, hogy kiket nem kellene közös szolgálattal feladattal megbízni, mert egész egyszerűen nehezebben viselik el egymást.
Amikor az Újszövetséget olvassuk, az evangéliumokban a tanítványok kapcsolatáról, vitáiról szóló leírásokat, vagy a Cselekedetek könyve szereplőinek a történeteit, láthatjuk, hogy az őskereszténységet sem idealizálhatjuk ilyen szempontból sem. Péter és Pál – bár végül kezet adtak egymásnak – sosem voltak igazán puszipajtások, volt bőven súrlódás közöttük. Pálnak megtérése után, szolgálatai közben másokkal is voltak vitái, többet azért őróla tudunk, mert őt kísérhetjük végig részletesebben. És talán sokszor neki is adunk igazat…
De mindjárt a damaszkuszi pálfordulás után van itt egy igen figyelemreméltó történet és egy rendkívüli valaki. Ez az Anániás nevű tanítvány, ez a keresztény atyafi. Nem azért rendkívüli, mert olyan sokat olvasnánk róla, egyszer bukkan csak fel itt a Cselekedetek könyve elején. De engem mindig elképeszt és csodálatra indít.
Jézus megjelenik a Damaszkuszba tartó, keresztényeket üldöző, „öldökléstől lihegő” Saul/Pálnak, aki ekkor földre zuhan, megvakul és egész valójában megrendül, hiszen rádöbben, hogy Jézus valóban Isten Fia, a Messiás. Újra kell gondolnia mindent, amit eddig helyesnek hitt, ül megrendülten a vaksága sötétségében, de böjtöl és imádkozik, mert végre belsőleg tisztán lát.
És Jézus Anániást küldi hozzá, hogy meggyógyítsa és a Szentlélek ajándékát adja neki. Anániásnak pedig nagyon nem szimpi a feladat. Mert pontosan tudja, hogy miket művelt eddig ez a Saul, milyen megveszekedett gyűlölettel üldözte és börtönözte be a hívőket, megvan róla a véleménye és a háta közepére kívánja az egészet. Az Úr egy kicsit megbiztatja, ő pedig végül elmegy, megkeresi, bemegy hozzá és azt mondja neki: Saul, Testvérem! És segít rajta.
Azt mondja: Testvérem… Testvérem!
Igen, nekem elképesztő példa Anániás. Akinek egyébként azt jelenti a neve, hogy Isten megkönyörül. Mert ez a megkapott könyörület átáramlik rajta és elsöpör – vagy legalábbis felülír – minden ellenszenvet, de jogos megítélést is, utána megy annak a másiknak, akin Isten ugyancsak megkönyörült és a testvérének szólítja. Aztán bevezeti a damaszkuszi tanítványok közösségébe, befogadják és később az életét mentve kijuttatják a városból.
Lehet, hogy ők sem lettek aztán nagy puszipajtások, Pál és Anániás. De ez utóbbi megmutatta, hogyan lehet megélni azt az isteni parancsot, amit később maga Pál ír meg a kolossébelieknek: „Viseljétek el egymást és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.”
És esendő szívünket ismerve, néha az Úr nem is kíván, vár tőlünk mást, de ezt igen: Viseljétek el egymást…
