Július elején eleven, csillogó szemű sereg foglalta el parókiánkat. Jubileumi, 10. napközis táborunk résztvevőit elnézve mi, felnőttek csak csodálkoztunk, hogy van ennyi energiája a gyerekeknek. Mi sokszor már attól elfáradtunk, hogy megpróbáltuk szemmel követni őket. Nem volt az a hőség, nem volt az a feladat, az a játék, ami elfárasztotta volna őket. Nehéz volt visszagondolni arra, hogy valaha mi is ilyenek voltunk, telve ennyi energiával, fáradhatatlanul szaladgáltunk, kúsztunk-másztunk, játszottunk.
Ha nehéz visszagondolni – pedig azt már megéltük, átéltük, vannak bennünk ilyen-olyan megtapasztalások –, mennyivel nehezebb előre gondolni arra, ami még nem történt meg velünk, amiről még csak olvastunk, hallottunk másoktól, ami eddig mindig csak másokkal történt meg. Mennyivel nehezebb számításba venni a mában azt, ami még csak eljövendő, ami a jövőben ránk vár. És nem csak a gyerekekre igaz ez. Nem csak ők nem hiszik el, hogy lesz idő, amikor az ember százszor is meggondolja, hogy hova ül le, hogy fel is tudjon állni. Lesz idő, mikor mindig azt keresi, hogy melyik a legrövidebb út A és B pont között, és esetleg hol lehet megpihenni köztük. Egy ereje teljében lévő felnőttnek is nehéz elgondolni, hogy eljöhet az idő, amikor kiszolgáltatottá válik, amikor a legegyszerűbb hétköznapi dolgok elvégzéséhez, önmaga ellátásához is segítségre lesz szüksége.
A gyerekek elvarázsoló, dinamikus önfeledtsége mellett nagy kontraszt volt végiglátogatni azokat az Evangélikus Szeretetházban lakó kedves, idős testvéreket, akiket a vírushelyzet miatt jó egy évig nem is láthattam. Bizony a hosszú kihagyásból adódóan könnyebben felfedezhető volt rajtuk az idő múlása. Sajnos volt olyan is, aki a Szeretetházból már az örök szeretet házába költözött a karantén alatt. Míg a gyerekeknek az energiája nyűgözött le a táborban, addig az idős testvérek között a lecsendesülő, hálaadó, békességes lelkület szép példái gazdagítottak meg.
Férjem szokta mondani időnként, hogy kissé „mérgesítő”, hogy a régi öregeknek mindig igaza van. Most, amikor mi is túl vagyunk már az 5. X-en, és hasonló mondatokkal traktáljuk gyerekeinket, tanítványainkat, mint ők valaha bennünket, kénytelenek vagyunk belátni ezt. Persze annak idején mi is elengedtük bölcs mondataikat a fülünk mellett. Éltünk úgy, hogy minden a miénk, nincs határ és akadály, tengernyi lehetőségben lubickoltunk.
A Prédikátor azt mondja: „Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged! Távolítsd el szívedből a bosszúságot, és tartsd távol magadtól a rosszat, mert az ifjúkor és a fiatalság mulandó! Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!” (Préd:11:9-12:1)
Úgy látom, hogy nem csak az ifjúsággal kapcsolatosan igazak a Prédikátor meglátásai. Érdemes úgy is átgondolni ezt a néhány sort, hogy az ifjúság helyére beillesztjük azt a számunkra most éppen annyira fontos, jelen állapotunkat nagyban meghatározó, jelenleg még magunkénak gondolt – csúnyán fogalmazva: birtokolt – szeretetkapcsolatokat, társadalmi helyzetet, munkahelyet, tisztséget, beosztást, lehetőségeket, egészségi állapotot, érzéseket, nélkülözhetetlen dolgokat, szociális hálót, gyülekezeti és más fontos közösséget, stb.
Hogyan látjuk ezeket? Az Ige által Isten felhívja a figyelmet, hogy lehet és kell is ezeknek teljes szívből, hálásan örvendezni. Ki lehet és ki is kell használni, megélni a jelen adott lehetőségeit.
De van egy DE. Úgy kell mindent tenni, úgy kell megélni mindent, hogy közben előre is tekintünk. Az előretekintés megmutatja egyrészt, hogy mindenkit és mindazt, ami ma még a miénk, egyszer – lehet, hogy már holnap – el kell majd engednünk, mert mulandók. Van akit és amit hamarabb, van akit és amit később. Ez a látás segít abban, hogy sokkal nagyobb becsben tartsuk, ami ma még a miénk, és sokkal nagyobb hálával, szeretettel tekintsünk rá. Sokkal lelkesebben tegyük, amit ma még meg tudunk tenni, amire lehetőségünk van.
Emlékszem rá, hogy mikor Angliában voltam ösztöndíjas, voltak időszakok, amikor nagyon elkapott a honvágy. Leginkább hétvégeken esett ez meg velem, mikor a helyiek hazamentek a kollégiumból, és csak pár külföldi diák lézengett körülöttem. Ilyenkor, ha más program nem adódott Oxfordban, mindig felültem a buszra, és elmentem Londonba, hogy felderítsek egy újabb zugot, érdekességet, látványosságot a fővárosban. Soha nem felejtem el, amikor az egyik szombaton sétáltam a London ZOO felé, még könnyek is potyogtak a szememből, annyira egyedül éreztem magam. És ekkor elkezdtem magamnak magyarázni: „Meg vagy te őrülve?! Itt sírdogálsz, amikor hányan boldogan cserélnének veled, hogy Londonban sétálgathatsz? És nem is kell másra tekinteni. Pár év múlva milyen szívesen cserélnél mostani önmagaddal, hogy itt lehess, hogy láss és tapasztalj, hogy ismerd meg, amit csak lehet. Pár év múlva mit nem adnál érte, hogy csak úgy elugorj a brit fővárosba egy kis szombati kalandozásra.” Valahogy ezek a gondolatok, a jövő felől nézve az akkori jelent, egy kicsit megvigasztaltak és megnyugtattak. Meg lehet tanulni értékelni a jelen kihívásait, és hálát adni még a nehézségekért is, csak nézőpontot kell váltani.
Másrészt ott kell, hogy legyen bennünk a jövőt illetően az is, hogy egyszer Isten minden dolgunkat, szavunkat, cselekedetünket, gondolatunkat és mulasztásunkat mérlegre teszi. Jönnek a „nem szeretem napok”, amikor egyre több minden lesz oda az életünkben végérvényesen, míg ott nem találjuk magunkat teljesen kirabolva Isten előtt.
Van azonban valami, amit a moly vagy a rozsda nem emészthet meg, amit sem a tolvaj emberek, sem a tolvaj idő nem rabolhat el tőlünk. Ez pedig Istennek Krisztusban megmutatkozott megváltó szeretete. Amikor minden más hátramarad ebben a földi világban, mely ma még fontos és örömet okoz, mellyel ma még hálásan élhetünk, akkor hitünkkel már csak Megváltónk irgalmas szeretetébe kapaszkodhatunk bele. Akkor már csak az lehet az imádságunk, amit a 458. dicséret 3. verse így fogalmaz meg: „Jövök semmit nem hozva, / Keresztedbe fogódzva. / Meztelen, hogy felruházz, / Árván bízva, hogy megszánsz: / Nem hagy a bűn pihenést: / Mosd le ó, mert megemészt.”
