Kizárták az ukrán Olga Harlan kardvívót a milánói vívó-világbajnokságról, mert nem volt hajlandó kezet fogni az orosz ellenfelével Anna Szmirnova-val. Olga Harlan 15-7-re megverte ellenfelét. Az asszó végén azonban nem fogott kezet, ami pedig kötelező, és ennek elmaradása fekete lappal, azaz kizárással jár.
Harlan előretartotta a kardját, hogy a két fegyver összeérintésével történjen meg az elköszönés, pár másodpercig Szmirnovával szemben állt, de az orosz vívó ebben a megoldásban nem volt partner, és ottmaradt a páston és hosszasan várakozott. Hosszú tanakodás után a győztest kizárták.
Mi játszódott le a két sportolóban? Tudjuk, hogy a két küldő ország hadban áll egymással. (Most ennek hátterével ne foglalkozzunk, hogy milyen országok állnak még hadban egymással rajtuk keresztül.) Hogy állnak valójában a páston egy ilyen háttérrel. Az ő kardvívásuk nem nevezhető csupán sportnak. Itt két ország csap össze rajtuk keresztül. Az ukrán nyert. A sportszabályok szerint kötelező kézfogás. A valóságban valóban nem fogott kezet az orosz sportolóval. De igazán nem a sportolóval nem fogott kezet, hanem azzal az országgal, amelyet képviselt, hiszen hazáját az végtelenül megtiporta, rommá tette. Próbálta megoldani a kard összeérintésével. Ez olyan hadszíntéri, párbaj utáni jelenet. Vívtál, vesztettél, tisztellek, maradjunk ennyiben. Anna Szmirnova viszont nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni ezt. Ragaszkodott a versenyszerűséghez és sportszerűséghez. Ő meg frusztrált. Nem feltétlenül a vereség miatt. Mint orosz sportoló megvetett, lenézett, kitagadott, mindenütt el kell viselnie az emberek gyűlöletét, amely a háború miatt országára, és rá, mint országa képviselőjére ömlik. Teljesen mindegy, hogy egyetért-e a háborúval, vagy nem. Ezért ragaszkodik a szabályokhoz, mert az még valami kis normalitás az őrületben. Dacol, és azt akarja, hogy visszafogadják az emberek közé. Nem veszi észre, hogy az ukrán sportoló nem teheti meg most ezt, és nem fogadja el a felkínált kardérintést. Ami messze a legjobb lehetőség ebben a helyzetben. Kit tudja miért, de addig viszi ezt a dacot, hogy az amúgy biztos győzelmet arató sportolót kizárják. Ki mit lát a másikban? A döntést az alapján hozza meg.
2004. december 5. Népszavazás a kettős állampolgárságról és a könnyített honosításról.
Érvénytelen lett a szavazás. Most mindegy, hogy miért és miért nem. A határon túli magyarok jó része neheztelt az anyaországra, az onnan érkező látogatókra. Úgy tudom, hogy akkoriban járt éppen látogatóban magyar rendszámú autójával Erdélyben Dr. Márkus Mihály, dunántúli püspök. Az autója kerekeit kiszúrták. Mit láttak abban a magyarországi, magyar rendszámú autóban és vélhetően magyar tulajdonosában. A bukott szavazás okát? Azt a valakit, akinek most jól meg kell mutatni, hogy minket aztán nem jó helyre soroltatok? Nem kellünk? Akkor ne gyertek ide.
A következő történet is valami olyasmiről szól, hogy hiába próbálunk egy magunkhoz hasonló emberben magunkhoz hasonló embert látni, ha egyszer a legkisebb észrevett különbséget akarjuk felerősíteni, akkor fel is fogjuk erősíteni a magunk korábbi bevett előítéleteink alapján. „Sekula, egy montenegrói jugoszláv ember egy alkalommal, a háború után egy török származású muzulmánnal találkozott. Mindketten úton voltak Bijelóból Mojkovacba. Az országút sűrű erdővel borított területen vezetett keresztül, és orvtámadásokról volt hírhedt. A muzulmán örült, hogy egy montenegrói társaságában lehet. Sekula is nagyobb biztonságban érezte magát egy törökkel, mert félő volt, hogy annak partizán honfitársai tartózkodnak a közelben. Mindketten barátságosan viselkedtek, és megkínálták egymást cigarettával. Kiderült, a muzulmán békeszerető családapa. Sekula semmiféle ellenszenvet nem érzett iránta. Az erdőn keresztül vezető út során még közelebb kerültek egymáshoz. Forró nyári nap volt. Amikor a kellemesen hűvös erdőben leültek egy folyó partján, hogy együtt falatozzanak és kipihenjék magukat, Sekula elővette pisztolyát. Szép fegyver volt, és ő szeretett volna dicsekedni vele egy kicsit. A muzulmán elismerően nézegette, és megkérdezte meg van-e töltve. Sekula igennel válaszolt- és hirtelen olyan gondolata támadt, hogy most minden további nélkül megölhetné a törököt, csak az ujját kellene megmozdítania. A muzulmánra szegezte a pisztolyát és pontosan a szemei közé célzott. A muzulmán nevetett, és arra kérte Sekulát, hogy fordítsa el a fegyverét, mert még el talál sülni. Ebben a szempillantásban tudatosult Sekulában, hogy meg kell ölnie útitársát. Ha életben hagyná a törököt, nem tudná elviselni a szégyent és a bűntudatot. Így hát -mintha csak véletlenül tenné- a nevető férfi szeme közé lőtt.” (Milvan Djilas Tito partizán társától származó történet)
„Miért harcolnak az emberek az ellen, ami összeköti őket egymással, ami közös bennük – vagyis emberségük ellen?” (Frenk Sylvia-Rajnik Mária Életesemények, Bp. 2000)
Anthony de Mello története /Szárnyalás/:
Egy vallási vezető azt kérdezte a tanítványaitól, miből tudják megmondani, hogy véget ért az éjszaka, és elkezdődött a nappal.
Az egyik azt mondta:
– Ha a távolban látsz egy állatot, és meg tudod mondani, hogy az tehén vagy ló.
– Nem – mondta a guru.
– Ha ránézel egy távolban lévő fára, és meg tudod mondani, hogy az körtefa vagy mangófa.
– Ez sem jó – mondta a guru.
– Hát akkor mi a helyes válasz? – kérdezték a tanítványai.
– Ha egy férfinak az arcába nézel, és felismered benne testvéredet, vagy ha egy nőnek az arcába nézel, és felismered benne nővéredet. Ha még erre képtelen vagy, mindegy, hogy hol áll a nap, továbbra is éjszaka van.
Csak ezt a kérdést ismétlem meg zárszónak: „Miért harcolnak az emberek az ellen, ami összeköti őket egymással, ami közös bennük – vagyis emberségük ellen?” (Frenk Sylvia-Rajnik Mária Életesemények, Bp. 2000)