Megláttam egy képet és rögtön magával ragadott. Pici vízirigók álldogálnak a gyors patakból kiemelkedő kövön. A szájuk szélén, a csőr tövén ott van még a sárga bőr. Annyira kedves. Ahogy nézem és tudom, hogy fiatalok. Életük egyik legnagyobb kihívása előtt állnak. Be kell ugraniuk a patakba. Lehetőleg folyással szembe és a patak kövecses alján, a víz alatt összeszedegetni a táplálék rovarokat, rákokat, csigákat, kis élőlényeket, gerincteleneket, fehérjeforrást. Sokszor szárnnyal hajtják magukat a tiszta vizű patakokban, amelyek bővelkednek az ilyen táplálékban télen és nyáron is. A vázcsontjuk tömör, ellentétben a többi madarakkal és a tollazatuk is sűrű, tömött.
Életemben kétszer láttam vízirigót. Egyszer sem Magyarországon. Mind a kétszer azonnal tudtam, hogy vízirigóról van szó. Először talán Torda Környékén Erdélyben, egy szép kis patak partján. Engem azonnal izgalomba hozott, amit látok. Egy madárka víz alá bukik. De közben pici, és lehetne erdei pinty is, de nem az. Másodszor a Rheinfall, azaz a Rajna-vízesésnél. Teljesen egyértelműen, gyönyörűen vadászott, halászott, nevezzük bárminek is a táplálékszerzését.
A tollazata zömmel kormosbarna, mellén hatalmas fehér folttal, olyan, mintha egy kis kövecske lenne. Vizes, vagy havas követ utánozza a patakban. Ezért néha nehéz észrevenni. Meg persze állandóan mókásan rugózik, mintha a víz játszana csupán.
A kis fiókáknak is be kell ugraniuk a vízbe, hajtva magukat, és kavicsokat forgatni, turkálni, szedegetni. Mindezt a víz alatt. Elgondolom, hogy ott állnak és be kell ugrani. Honnan tudják, hogy mit kell tenniük? Miért nem keresnek a földön, a vízen kívül táplálékot, mint a többi madár. Apa, anya olyan, amilyen. Mindenkinek lehetnek extrém szokásai, mondhatnák ezek a kis madarak. Mi pedig innentől kezdve nem a vízben keressük meg a napi betevőt. Nem érdekelnek a felmenők. De nem lázadnak a szülői életmód ellen.
Miért nem? Honnan tudják, hogy mit kell csinálniuk? Csupán ösztönös? Azt gondolom a természet bölcs, vagy Isten, mint Teremtő igen bölcsen rendezte. Megteremtette vízirigó apát és anyát, hímet és tojót, akiktől látják a kicsik, hogy mit is kell csinálni, hogyan kell vízirigóként élni, vízirigóként létezni.
Milyen nagy dolog, hogy a vízirigó fiókák nem akarnak erdei pintyek, feketerigók, sasok, vadpulykák, sirályok lenni. És nem akarnak pockok, vadmacskák, halak, gőték lenni. Egye penész, beugranak, mint apa és anya, és szedegetik azt, amit tanultak és ahogy látták. Szóval vízirigók maradnak, mert úgy lettek teremtve. Fészket raknak, ha sikerül, költenek és továbbadják az életet, a tapasztalatot a következő generációknak.
Nekünk sem kell a vízirigókba semmi többet belelátnunk és elképzelnünk, mint amik. Nem is kell megtervezni, hogy szerintünk, hogy lenne jobb nekik. Jól megvannak ők vízirigóként.
Nekünk elég lenne magunkat emberként látni, ismerni és ragaszkodni az emberségünkhöz, ahogy a bölcs Teremtő adta. Nem többet és nem kevesebbet.
Fotó: Szendőfi Balázs
Fotó: Pálvölgyi Krisztina
