Január hatodikával – legalábbis a nyugati kereszténység időszámítása szerint – lezárul a karácsonyi ünnepkör. Ez Vízkereszt napja, karácsony után tulajdonképpen ez az első, egyik legrégebbi egyházi ünnepünk. Görög eredetű óegyházi neve: „epifánia”, melynek jelentése „megjelenés”. Jézus Krisztusnak a nyilvánosság előtti első megjelenéseire emlékezünk ilyenkor.
Vízkeresztkor ezért három bibliai történetet is fel szoktak eleveníteni. Egyrészt a napkeleti bölcsek, a háromkirályok látogatását, akik a teremtett emberiség minden népét jelképezik. Hódolatuk a gyermek Jézus előtt az Ő egész világ előtti megjelenését szemlélteti.
A másik leggyakrabban felolvasott történet Jézus megkeresztelkedése a Jordánnál, mikor először jelenik meg felnőttként Isten népe előtt, Keresztelő János pedig bizonyságot tesz Őróla.
A harmadik bibliai rész pedig a kánai menyegző elbeszélése, amikor Jézus a vizet borrá változtatta, mert ez volt nyilvános működésének első csodája. Ekkor jelent meg a nyilvánosság előtt isteni erejével.
Nyilván a „Vízkereszt” elnevezést a második történet nyomán kapta.
A németországi Isenheim templomába készült 1515-ben Matthias Grünewald világhírű oltárképe. A festmény a kereszten függő Jézust ábrázolja, a kor stílusához képest szokatlan realisztikussággal. De a kép igazi nevezetessége a mellékalakja, Keresztelő János, aki igazából ott sem lehetne, hiszen Jézus halálakor már nem élt.
János lábait szilárdan megvetve áll ott, és szinte természetellenesen hosszú ujjával Jézusra mutat, mintha azt mondaná: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” S a másik kezében lévő nyitott Bibliára pedig ezt az igeverset festette a művész: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Mintha Keresztelő egész lénye egyetlen nagy Jézusra mutatás lenne…
Mostanában azt értettem meg, hogy nem biztos, hogy ez egy kölcsönösen egymásra ható két folyamat. Hogy próbáljak kisebb lenni, leadni az egómból, kisebbíteni amúgy fontos és erősen rám ható dolgokat, és közben valahogy növeljem Krisztust. Nem biztos, hogy ez csak úgy megy.
Én azt hiszem, ez az egész valójában inkább egyirányú, egyetlen erő mozgathatja csak: a növekedő Jézus. Nem tudom én lenyomni az életem dolgait, a természetemet, habitusomat, vágyaimat, félelmeimet, panaszaimat, fáradtságomat… Egyetlen út van: engedni-kérni-várni-akarni, hogy Jézus növekedjen, magasodjon fölébe mindennek!
De hogyan? Ha nyaralásra, kirándulásra indulunk, innen a Balaton mellől például az Északi-Középhegységbe, előbb a fővároson kell átevickélnünk, aztán a leggyorsabb út a 3-as autópálya. Ahogy robogunk kelet felé, először a távolban megjelenő hegyek egészen kicsinek tűnnek, hiszen messze vannak. De minél közelebb érünk, annál inkább magasodik, tornyosul fölénk a Mátra, a Bükk, és ha felkanyarodunk balra, a hegyek közé, érezzük, ahogy ez a magasság minket is felemel. Minél közelebb, annál hatalmasabb.
Szóval talán így. Keresni, zörgetni, kérni, olvasni, hallgatni, válaszolni, engedni, közelebb és közelebb és közelebb. Másképp nem fog menni.
