Tiszta református családba születtem, vagyis mindkét szülőm református. Január 6-án mégis mindig bekúszik egy emlékfoszlány, hogy gyerekkoromban Erdélyben beengedtük a házszentelő papot mi is, amikor jött. Méghozzá, ha nem tévedek, ortodox pap volt, mivel vegyes ajkú részén laktunk a településnek, a katolikus templom pedig messze volt tőlünk.
Vízkereszt napján ma is sok ezer család kéri a házszentelés rítusát, hogy felírják az ajtajukra a három betűt, GMB és évszámot, mint valami titkos kódot. Akárhányszor feltekintenek, emlékezteti őket a felirat, kitől várják az áldást életükre, családjukra, mindennapi munkájukra.
Lehet persze homlokot ráncolni, hogy reformátusok ilyet nem csinálnak, de ami igazán lényeges ebben és maradandó mai napig számomra is, a rítus. Nem emlékszem szövegre, liturgiára, még a pap személyére sem, csak az kísér, hogy volt egy minősített alkalom az idő folyamán, amikor mozdulatokkal is kértük Istent, hogy ott lakjon velünk abban a házban, ahol mi is élünk.
Hálás vagyok ezért az emlékért, mert így kiemelkedik ez a nap a hétköznapok sorából. A pravoszláv világban ma van a boldog karácsony, a nyugati világban pedig az epifánia, az Úr megjelenésének napja. Jézus megkeresztelkedik a Jordán vizében és egyértelművé válik, „itt van Isten köztünk”, akit fontos hallgatnunk. Meg vagyok győződve, hogy az életünk múlik rajta. Komoly hatással van ugyanis a kapcsolatainkra, ha megéljük, amit Jézus tanít.
Ha ez nincs jelen, akkor a shakespeare-i komédia címe lesz érvényben és válik életünk tragikomédiájává. Vízkereszt, vagy amit akartok. Szabadabb fordításban: nekem mindegy, te tudod. Mindig az jut eszembe erről, amikor az anyuka kérdezi a családját, hogy mi legyen a holnapi ebéd és csak annyi a válasz: „nekünk mindegy, te tudod.” Az én válaszom ilyenkor, a tökfőzelék, mert az a kedvencem, amiből hirtelen kiderül, hogy a többieknek annyira mégsem mindegy. És igaz ez az élet minden területére. Nem mindegy, mi történik!
Hagyományok és megélt rítusok nélkül széthullik minden. Leginkább mi magunk, a közösségeink, a családunk. Mert nem mindegy, hogy mikor mit teszünk vagy mondunk. Ezek a rítusok fonják szorosabbra ugyanis azt a köteléket, amivel egymáshoz kapcsolódunk. Egy ölelés, szerelmes csók erősíti a párokban, hogy egymáshoz tartoznak. A kézfogás, kalap megemelése üzeni, nyitott vagyok rád, üdvözöllek, hallgatlak. Apróságok, de mégis mennyire silány az élet, ha ezek nincsenek benne! A bölcsőtől koporsóig tartó rítusok mind-mind teret és időt biztosítanak arra, hogy tisztázzuk helyünket és lehetőségeinket ezen a világon. Másképp miért megyünk esküvőre, temetésre? Miért állunk oda az úrasztalához? Pusztán racionálisan nézve hiábavalóság mindegyik.
De még ennél is többet jelent egy rítus! Rámutat létezésünk olyan dimenziójára, amit nem lehet logikával, szavakkal megmagyarázni, csak átadni magunkat a történéseknek. Ez nem az ész színtere, hanem a léleké, és tagadhatatlanul igényünk van arra, hogy ezt megtapasztaljuk. Aki nem hiszi, gondoljon olyan egyszerű dolgokra, mint a reggeli kávé vagy ahogy rágyújt egy cigire. Ha ezek a kis szertartások ekkora erővel bírnak azokra, akik nem tudják nem átadni magukat a folyamatnak, gondoljuk csak el, mekkora hatása lehetne életünkre egy olyan istenkapcsolat, amiben teljes szívünkkel, elménkkel és erőnkkel benne vagyunk!
Talán visszatetsző egy szinten említeni a kávézást, dohányzást és istenkapcsolatot, de nagyon leegyszerűsítve a metódus ugyanaz mégis, csak a végeredmény egészen más. Nyitok felé, engedem, hogy átjárjon, hasson rám. Akarom, hogy formáljon, megnyugtasson, ha fáj. Felvidítson, ha unatkozom. Erőt adjon, amikor úgy érzem elfogytam. De a kávé, cigi, pia, cukor, drog vagy bármi egyéb mindig csak egy villanásnyi öröm, aztán már kényszer. Elvesz egészséget, pénzt, kapcsolatokat és rabszolgává tesz. Nincs benne élet. Isten élet.
Jézus azt mondja: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged.”(Ján. 17;3.) Ez nem valamiféle lexikális ismeretet jelent csupán Istenről, hogy végig tudom sorolni, hogy Ő a legerősebb, leghatalmasabb, akinél nagyobb elgondolható nincs, hanem a tapasztalatot. Olyan istenélményt, ami gazdagít. Minőségibb életet ad, egymáshoz köt. Megjelenik közöttünk, amikor kezet fogunk, csókolunk, betakarunk este gyermeket vagy utolsó útra kísérünk hozzátartozót. Ez az a bizonyos hármas fonál a Bibliában, mi nem szakad el, mert szeretetből fonják. Viszont csak annyi szeretetet vagyunk képesek tovább adni, amennyit mi magunk befogadtunk. Isten a szeretet forrása. Ha nincs töltődési lehetőség, elfogy belőlünk, kihűl a szeretet.
Vízkereszt napján, amit akarhatunk, és hiszem, hogy a legjobb döntésünk, ha felé nyitunk, engedjük, hogy átjárjon, hasson ránk. Formáljon, megnyugtasson, vigaszt nyújtson, ha fáj. Felvidítson, erőt adjon, amikor úgy tűnik, elfogytunk. Szentelje meg életünket, otthonunkat, mert benne van reménységünk a következő évben is.
