Vendégszerző – Bagdán Zsuzsanna
Mégis, mi a fészkes fenéért loholok át a fél városon azért, hogy megnézzem egy telezsúfolt moziteremben egy japán vécépucoló kimerítő alapossággal bemutatott, tökéletes napjait?
Egy februári péntek este volt, fáradtan, nyűgösen és igencsak feszülten csuktam be magam mögött az iroda ajtaját. Valójában nem is csuktam, hanem leginkább becsaptam, és próbáltam nem beletörni a kulcsot a zárba, amelybe soha nem akar belemenni. Már jó húsz perce úton kellett volna lennem. Csak reméltem, hogy a BKK őrangyalai szolgálatban vannak, és nem késem le a premier előtti vetítést. Klasszikus elfuserált nap volt egy elfuserált hét végén. Ebben az idegállapotban azért kellett némi idő, mire megválaszoltam magamnak a kérdést, hogy mégis, mi a fészkes fenéért loholok át a fél városon azért, hogy megnézzem egy telezsúfolt moziteremben egy japán vécépucoló kimerítő alapossággal bemutatott, tökéletes napjait?
Ugyanis Wim Wenders Tökéletes napok című alkotása erről szól: egy mélységes békét árasztó, huncut mosolyú, hatvanas tokiói férfi napjairól, aki a The Tokyo Toilets egyik takarítója. Nem egyszerű vécépucoló, jóval több annál: közszolga. A vécék, amiket takarít, ugyanis egytől egyig műalkotások. Ráadásul igazság szerint eredetileg nekik kellett volna főszerepben lenniük, nem a Kôji Yakusho (Kodzsi Jakuso) által megformált Hirajama úrnak.
Történt ugyanis, hogy a The Tokyo Toilet nevű művészeti-közösségi program keretében híres építészek 17 egyedi módon kialakított köztéri nyilvános mellékhelyiséget terveztek és hoztak létre a japán főváros Sibuja nevű kerületében. Az eredeti felkérés arra szólt, hogy a híres német rendező 4 rövid dokumentumfilmben mutassa be az épületeket és az alkotókat (köztük van a világhírű szakrális épületeket megálmodó Andó Tadao és az a Fudzsimoto Szószuke is, akinek a Magyar Zene Házát köszönhetjük). Wim Wenders azonban úgy érezte: több van itt ennél, ezek az illemhelyek messze túlmutatnak önmagukon. Így megegyezett a producereivel, és a 4 rövidfilmre szánt, összesen 16 forgatási nap alatt leforgatta a Tökéletes napokat. Ami, meglepő módon, sikert sikerre halmoz. Pedig nincs benne nagy dráma, sőt, egy igen szellős nagyjátékfilm, aminek egyetlen markáns szervezőelve van. A kedvesség.
A főszereplő karakter, akinek kimerítő részletességgel megismerjük a napi rutinját és a munkáját, ugyanis végtelenül kedves, mindennel és mindenkivel. De nem együgyű. A filmből az is kiderül, hogy tudatosan választotta ezt a munkát – pedig a családi háttere és a műveltsége alapján nem az árnyékszékek tisztítói között lenne a helye. Emiatt tűnik Hirajama úr valamiféle szekuláris szerzetesnek. Elhivatottan, pontosan dolgozik, és a mindennapi rutinja az ébredéstől a lefekvésig valamiért nem nyomasztóan üres és egysíkú, hanem megelégedett. És ebből a megelégedettségből semmi nem tudja kizökkenteni – ami elképesztő lelkierőre vall, és tiszteletet ébreszt a nézőben.
Egy ilyen karaktert szemlélni, egy ilyen figura erőterében lenni elgondolkoztató és feltöltő. Felemelő. Nem változtatta meg az életemet, nem rendeztem át miatta a szokásaimat, de valahogy mégsem tudom kiverni a fejemből. Főleg amiatt, mert jó az egész film lelkisége. Legszívesebben bibliakörökben vetíteném. Beszélnék az apropóján a munkavégzésről mint istentiszteletről. (Fájóan kevés az olyan igehirdetés, ami azzal foglalkozik, mi van velünk a hétnek abban a 167 órájában, amit a templomon kívül töltünk, különös tekintettel arra a heti 40 órára, amikor a munkahelyünkön vagyunk. Hogy hogyan lehet az a 40 óra is Istennek tetsző, őrá mutató.) A szemlélődés fontosságáról. Az imádság kibővített értelmezéseiről. És makacsul ellenállnék minden olyan hangnak, olvasatnak, amiben nincs kedvesség, nincs megelégedettség, amiben nincs tartás és nincs lelkierő. Márpedig már egy ideje ilyen közegben élünk, és egy ideig csak még ilyenebb lesz. Add, Uram, hogy soha, de soha ne keverjük össze a békés megelégedettséget a szürke egykedvűséggel vagy a közönnyel. A közönynél elképzelni sem lehet károsabbat. Talán még a nyílt rombolás, pusztítás sem olyan szörnyű, mint a közöny.
Add, Uram, hogy továbbra se felejtsem Hirajama úr arcát a film végéről, a rajta átsuhanó érzéseket, az abban vibráló szépséget. A levelek között átszűrődő fény és a vetett árnyék harmóniáját. Sem azt, milyen fontos minden egyes nap megtenni azt a keveset, ami a dolgom. Sem azt, hogy mindent naponta mérlegre kell tenni. Nem úgy, hogy belehaljunk. De tisztességgel. Hogy az imádság nem csak a jövel, Jézus, hanem annál nagyon sokkal több. Hogy ne felejtsem el a jelenvalóságodat akkor sem, ha épp most jóval több a salak, a sár, mint általában. Hogy ne felejtsem el, hogy a világ a te alkotásod, amelyben elég minden napnak a maga baja. És igenis van értelme egy hisztériás hét végén elrohanni megnézni egy lassú, hosszú filmet. Lám, a kedvessége ma is elkísér.