Így visszagondolva azt látom, hogy milyen szép is volt a gyerekkorunk. Mikor a mesék világát már elhagytuk, jöttek az ifjúsági könyvek, mert mi bizony kb. 10 évesen már nagynak éreztük magunkat, benne voltunk a korban. A lányok az érzelmekkel telítettebb pöttyös könyveket falták. Nekünk, fiúknak az indián történetek voltak igazán vonzóak, amelyekben lőttek, nyilaztak és bizony nem babra ment a játék. Természetesen – nem a véletlenre bízva – a jó mindig elnyerte jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődött. Tudtuk, hogy egy jugoszláv színész, Gojko Mitic játszotta Winnetou-t a filmeken, de ez oly annyira mellékes volt, hogy szinte nem is számított, mert annyi idősen ki nézte volna végig a stáb listát. Mi kedvünkre válogathattunk, hogy mikor kivel azonosuljunk a számtalan jobbnál jobb karakter közül. Lehettünk sziklaöklű Old Satterhand, vagy a nagy vadász, Old Firehand, de rengeteg további igaz, becsületes jellemmel megáldott szereplők egyike is.
Aztán felnőtt koromban megtudtam, hogy amit mi boldog gyermekkornak véltünk, az bizony egy hidegháborús időszak volt. És ahogy a nyugatnak kellett egy valódi western hős John Wayne személyében, úgy a keleti blokknak is szüksége volt egy apacs vezérre. Azonban mindegyik esetben a valóság messze volt a történelmi igazságtól, de ez nem is volt lényeges, csak az, hogy happy end legyen a vége, ami a mi politikai táborunknak is tökéletesen megfelelt. Persze erről mit sem tudva mi, kisgyerekek alig vártuk, hogy megjelenjen Winnetou az ezüst veretes puskájával a képernyőn.
Idővel a kutacsom is kezdett becsontosodni, vagy épp a sok keserű tapasztalat sarkallt arra, hogy a dolgokat több oldalról is érdemes megvizsgálni. Mára már odáig jutottam, hogy századrendűnek tartom magukat az elhangzott szavakat, ha az, aki kimondja őket, nem hiteles személy a szememben. Ilyenkor nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy a nekem beszélő azért nyitja ki a száját, hogy a saját érdekeinek érvényt szerezzen. Ezért gondoltam, hogy érdekes kicsit kutakodni az indián regények szerzője után is. Ki is volt valójában Karl Friedrich May, akit mi csupán May Károlynak emlegettünk?
May szegény szász takács családba született. Szülei Heinrich August May (1810–1858) és Wilhelmine Christiane Weise (1817–1885) voltak. Waldenburgban járt iskolába. Kezdetben a tanári pályával próbálkozott. Bár soha nem szeretett volna jogot hallgatni, mégis sor került rá. Mégpedig az első sorból. Azt mindenki tudja, hogy a jogi paragrafusok tára nagyon száraz anyag, és kell idő, hogy leülepedjen a tudásanyag. „Csupán ezért” a bíró nyugodt körülményeket biztosított neki a börtönben. Tanári hivatása gyakorlása során ugyanis számos alkalommal összeütközésbe került a törvénnyel, apróbb lopások és csalások miatt többször börtönbe került. 1865-69 között Zwickauban, Osterstein várbörtönében múlatta az időt.
Azt gondolnánk, hogy amikor huszonhét évesen kiszabadult, végre megjött az esze. De ez a lecke is kevés volt neki, mert ott folytatta korántsem áldásos tevékenységét, ahol letartóztatása előtt abbahagyta, csak sokkal rafináltabb lett. Dolgozott vándorszínészként és kovácsinasként is, de alapvetően szélhámosként élte az életét. Összetett, ravasz történeteket agyalt ki, hol rendőrnek, hol orvosnak adta ki magát. A sok csalás miatt újra letartóztatták, de ezúttal nem akart börtönbe kerülni. Egy szembesítés alkalmával, amikor a rendőrök visszakísérték egy bűncselekménye helyszínére, váratlanul megszökött. Csehországba menekült, ahol persze nem tudott miből megélni. Az utcán lakott, hajléktalanként koldult. Csavargásért és kéregetésért nemsokára ott is letartóztatták. Miután kiadták a német hatóságoknak, megint négy börtönév következett.
Innen végül 1874-ben szabadult. Ez volt az az év, amikor elhatározta, hogy változtat az életén. Állítólag a börtön lelkész hatására és tanácsára elindult egy írói pályázaton. 1875-től kezdődően felívelő karriert tudhatott magáénak egészen haláláig.
Most jön az igazi nagy kérdés, hogy az ember meg tud-e változni? Karl May mindvégig ugyanaz az ember maradt, az összes története fiktív és kitaláció. Soha sem járt a vadnyugaton, és a meséi tény anyaga is bizony elég kétséges, csupán az útikönyvekből összeszedett információkkal és egy-két valós személy szerepeltetésével igyekezett hitelesíteni történeteit. Az egyik ilyen személy a győri kötődésű Xantus János volt, akiről az Old Satterhand figuráját mintázta.
Ott állunk tehát az eldöntendő kérdés előtt: egész írói munkássága vajon csalás vagy nem. Azt mégsem mondhatjuk a regényeire, hogy igazak. De ha elvetjük őket, a fürdővízzel kiöntjük a gyereket, hiszen megannyi fontos illúziótól és keresztyéni jellemtől, példaképtől szabadulunk meg, amelyeket a történetekben az író nekünk adott. Éppen ezért érdemes a dolgokat a helyükön kezelni. Amíg egy regény csupán szórakoztatni akar, és nem kér ezért semmit cserébe, nem akar rossz irányba befolyásolni, addig nem hiszem, hogy pálcát kellene törni felette. De közben látni és tudni kell azt is, hogy vannak bűnök, amelyekért büntetés jár, és nem vitathatjuk, hogy többnyire meg is érdemeljük azt. Azonban könnyen meglehet, hogy pont ezek a pofonok válnak sorsfordítóvá életünkben, és Isten kegyelméből az addigi pályánkon váltóállítás történik.
Az írót és művét ezerféleképpen meg lehet ítélni, sőt akár ideológiai mázt is lehet rá önteni, de ez nem igazán fontos. Csupán egyvalami számít, hogy 200 millió példányban 30 nyelven szórakoztatta, tanította a kamaszokat. A “rosszember” is törekszik arra, hogy megjavuljon, de sokszor az első lépés nagyon nehéz, és sajnos nagyon ritkák a sikerélmények a keskeny úton.
Utóirat: Nosztalgiából elővettem az indiános könyvet, ha már írtam róla. Hiába tudom, hogy csak mese, még most is letehetetlen számomra. Szerintem a hölgyek is így vannak azokkal a bizonyos pöttyös könyvekkel. Csak ajánlani tudom, hogy tegyünk egy próbát és lapozzuk fel régi olvasmányainkat, lehet, hogy még többet épülünk belőlük, mint ifjoncokként.
