Hétfőn indul egy zarándoklat. Pénteken ér véget. Elindulok én is. Most előre leírom a gondolataimat, hogy indulok. Megjelenése, ha élünk és a szerkesztő is engedi, akkor a következő szombaton lesz. Tehát már a pénteki megérkezés után. Ha a Főszerkesztő engedi, akkor túl is élem az utat. Mire megjelenik, addigra valószínűleg a már meglevő kérdéseimre lesznek válaszok. De azt is valószínűnek tartom, hogy lesznek új kérdéseim, amelyre itthon kell felelnem. Ezt most még nem ismerem.
A zarándoklattal a találkozásom így indult: „Szeretettel hívunk Benneteket egy lelkipásztorok számára szervezett bakonyi zarándokútra! Úgy hisszük, hogy amit Jézus az Emmaus felé tartó tanítványaival megtett, velünk is megteheti, miközben erdei ösvényeken és mezőkön együtt bandukolunk. …” MRE Gyökössy Endre Intézet égisze alatt. Az látható, hogy ez nem egy El Camino nagyságrendű idejét és hosszát tekintve.
Alapvetően a zarándoklat gondolathoz a Mocsán is gyalogló zarándokokat kötöm. Lébényig mennek Budapestről. Néha szállást kérnek, vagy segítséget a következő szállásig, esetleg pecsétet. Próbálok velük beszélgetni. Néha, ha az idő is megfelelő, le tudom őket ültetni és még egy estebédre is szívesen látom őket. A legritkább esetben jönnek vallásos közegből, gyülekezetből. Ilyen is volt, amikor lelkipásztor testvérem jött, mert élete testileg, lelkileg válságba került. (Úgy tudom jól van, és azt, amivel akkor küzdött, Isten a javára rendezte.) Jön apa és fia, válságban lévő házaspár, láthatólag egymáshoz tartozó azonos neműek, betegségben szenvedők, magányosak egyedül, társaságban, vidámak, szomorúak, lemondók, testi bajaikat átlépők. Jönnek hidegben, melegben, esőben, harminc fokban. Van egy másik út is, ami itt megy, a Jeruzsálem út. Ezen kevesebben járnak. Néha érkeznek erre is. Legutoljára egy spanyol és olasz fiatal pár érkezett, akinek szállást adtunk, vacsoráztunk és beszélgettünk. Van még előttük jó pár ezer kilométer.
Igazán nem derült ki számomra, hogy mi a céljuk ezzel a vándorlással. Talán csak annyi, hogy ne ott legyenek, ahol a baj, a bánat, a válság utolérte őket és elhatározták, hogy onnan kilépjenek, vagy éppen együtt akarnak lenni és rendezni a viszonyaikat, helyrehozni, erősíteni, vagy végleg elválasztani.
Megkaptuk az első infókat és leveleket.
„Jézus egész életében vándorlás közben találkozott tanítványaival, követőivel és a betegekkel is. Mintha ezzel is azt üzenné, hogy az a hívása, hogy saját keresztünket hordozva kövessük őt (Lk 14,27), csak az úton levés közben valósítható meg. Egy olyan úton haladva, melyen mindent hátrahagyva és a hétköznapi komfortzónánkból kilépve követjük őt.”
“Elindulok. Kilépek a megszokottból. Kilépek azért, hogy belépjek a szokatlanba. Kilépek az ismerősből át az ismeretlenbe.”
Mikor ilyen és hasonló szöveget olvasok, az első gondolatom egy picit kétkedő, talán csibészes. Most is megkérdeztem magamban, hogy mi ez a mentálhigiénés szöveg, na jó, nem ilyen finoman. Igazán azt kérdeztem, mi ez a jedi mantra?
Némileg éppen azért akarok egy kicsit gyalogolni, hogy belépjek a komfortzónámba, abból, ami nem komfortos. A másik stimmel, hogy valamit megszoktam, amit nem kellett volna. Jó lenne, ha újból szokatlanná válna. Pl. a szolgálat, az igehirdetés. Mert annak napi csodának kell lennie. Mert bár természetes, azonban mégsem természetes, hogy Isten naponként kéri, adja, műveli velünk Szentlelke által.
Persze kérdeztem is a szervezőktől, hogy 35-40 fok között is megtartjuk. Igen, csak hóvihar esetén marad el, mert legalább megismerjük a határainkat. Erre azt gondoltam, hogy 36 fok fölött, idősen, már ismerem, legalábbis részben, a határaimat. Ilyenkor jön az infarktus, a kiszáradás, a vesemedence gyulladás.
Igazán nem tudom miért indulok. Igazán talán kérdéseim sincsenek. Talán azt akarom, hogy legyenek kérdéseim. Ez lehet.
A lelkipásztorok, mint olyan azért érdekes, mert soha nem feltételezem egyik lelkipásztorról sem, hogy más lenne, mint én. Persze mások. Máshonnan érkeznek, más körülményeik vannak. Más a tudásuk, más a megoldó képességük, tapasztalatuk. Valószínűleg okosabbak, szebbek, jobbak és elkötelezettebbek. De mindannyian ugyanannak az Úrnak az elhívottjai vagyunk. Neki szolgálunk. Ezért nem kérdőjelezzük meg egymás elhívását és elköteleződését, hitét, odaszánását. Lehetünk éppen gyengébbek, rossz passzban, válságban. De nem lehetünk függetlenek Istentől és attól a folyamattól, amely bennünket újból felvértez, gyógyít, szeret, felkészít. Ez független a kortól, a szolgálati időtől. Ezt gondolom most a többiekről, akikről még nem is tudom, hogy kik.
A zarándoklat előtti belső gondolataim:
Az utunk (életutunk) nem magán az úton dől el, hanem már az út választásánál. Már ha van esélyünk választani.
Vannak, akik nem választanak utat, akik hagyják magukat, és úgy mennek, ahogy hajtják, a körülmények engedik, terelik.
Vannak, akik választanak, és az út minden percét kihasználják, akár több energiát is elégetnek, hogy minden magaslatra felmásszanak, lássanak, tapasztaljanak, és arra menjenek, amely számukra ígéretes.
Az út nehézsége a változásban van, mert sohasem ugyanaz az út. Az előttünk járónak és utánunk járónak is más.
Az utat végig kell járni, és valószínűleg nem lehet abbahagyni. De, ahol számomra véget ér, ha jó utat választottam, ott már várnak.
Most egy adott időre egymás mellé terel minket Isten. Ez egy villanásnyi sóhaj csak a világegyetemben. Nekünk meg közel öt nap. Kíváncsi vagyok, hogy hosszú lesz, vagy rövid.
Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem. Zsoltár 143, 8
