Alapvetően csapongok az átélt közös zarándoklat gondolatai között. Ha most azt mondanák, hogy fél óra múlva újból indulunk, nagy valószínűséggel elővenném a hátizsákot és pakolnám a cuccost. Most már tudom mit vinnék és mit hagynék. Igazán leírhatatlan ez a pár nap zarándoklat. Mit jelent ez a szó? Nekem meghatározhatatlan. Egy vándorlás egyedül is és társakkal, közös találkozási pontokkal, mind fizikailag, mint lelkileg.
Hozzáteszem, amikor elindultam és Győrtől Pápa felé vonatoztam, az járt a fejemben, hogy mit keresek én itt. Jobb lenne hazamenni most. Az átszállásnál azon izgultam, hogy a jó vonatot találjam meg, mert minden késett, vagy máshová állt be. Számoltam az állomásokat, mert nem ott állt meg a vonat, ami ki volt írva, máshol is. Kicsit izgultam.
Az öt nap időrendben:
| Nap | szállás | |
| Hétfő | Bakonybél | Bakonybél hétfő délután: Találkozó, csendes imádság (másfél óra), úrvacsora, közös vacsora, éjszakai pihenés |
| Kedd | Városlőd | Reggeli közös ima, közös reggeli, gyaloglás, útközben imacsendes séta (napi 2x), déli közös ima, késő délutáni megérkezés, pihenő, úrvacsora, közös vacsora, éjszakai pihenés |
| Szerda | Nagyvázsony | |
| Csütörtök | Monoszló | |
| Péntek | Monoszló péntek délelőtt: Reggel ima, csendes imádság (másfél óra), közös beszélgetés, úrvacsora, közös ebéd, búcsú |
Az emmausi tanítványok története Lukács evangéliumából volt a vezérlő fonalunk az egész úton. Saját magam részére elhoztam Kempis Tamás „Krisztus követése” című írását.
Megszámlált minket az erdő.
Nagyvázsonyból Monoszló felé tartottunk imacsendes sétában. Ez azt jelentette, hogy egymástól kb. 15-20 méter távolságot tartva csendben vándoroltunk libasorban. Ez meghatározott ideig, távolságig tartott. De általában másfél óra minimum volt. Valahol a Kinizsi-forrás előtt beléptünk az erdőbe. Tulajdonképpen ez egy menetoszlop volt, és ha egyenes úton haladtunk, akkor a 20 résztvevő láthatott szinte mindenkit maga előtt, vagy mögött. De ha kanyargós úton haladtunk, akkor csak az előttem, és a mögöttem vándorló 2-4 embert láthattam. Itt egy egyenes szakaszból kanyarban érkeztünk az erdőbe. Amikor láttam valakit éppen belépni az erdőbe egy élesebb hangot hallottam, mintha az erdő számlált volna minket. Mindig pont akkor, amikor belépett valaki. Ez lehetett a szél miatt két faág összedörzsölődésének a hangja, vagy valamilyen madáré is.
Az út alatt voltak imacsendes sétáink és közös, szabadon beszélgetős gyaloglásunk.
Vándorlási rend, tempó, haladás
Az imacsendes séta technikájáról már írtam. Egy ember vezette a menetet, aki igyekezett a megfelelő tempót eltalálni. Egy ember zárta a menetet, aki nem hagyott hátra senkit. Ha menet közben kiállt valaki a sorból, akkor letette az útszélre a hátizsákját, hogy az utolsó tudja, még ő ott van. Általában azok mentek előre, akikhez igazítottuk a menet sebességét. Sokszor az erősebb gyaloglók voltak hátrébb. Ha lassultunk, mindenki lassult. Közösen, együtt mozogtunk. Ebben a vándorlásban többfélék voltunk, annak megfelelően milyen volt a fizikumunk, a fáradtságunk, vagy éppen a sérülésünk, fájdalmunk. Az út alatt volt, akinek sérülést okozott a cipő, a hosszú járás. Van, aki nem sétált ennyit egyfolytában már régen. Fájt a forgó, a boka, a talp, a lábfej.
A rendet szépen tudtuk tartani. Egy nap kivételével, amikor a leghosszabb vándorlásban voltunk a Kab-hegyen keresztül Nagyvázsonyba menet. Nagyon elfáradtunk, volt, akinek sérült a bokája, forgója, feltörte a cipő a lábát. Lassan haladtunk. Mindenki szeretett volna megérkezni. De a lassabbak még lassabbak lettek. Ekkor a lassúak közül, aki úgy érezte, ha nem siet, akkor nem tud végigmenni, erejét megfeszítve elindult és előzött. Az erősebb fizikumúak közül is volt, aki nem bírta tovább, és nem tudott nem gyorsan menni. Ők is előztek. A végére azért egy helyre érkeztünk.
Étkezés
A reggelit vagy elkészítettük, vagy kaptunk. A vacsorát készen kaptuk, mindig jólesett. Napközben uzsonna csomagot készítettünk. Általában mindent megeszek. Azonban a reggelinél csak egy szelet kovászos kenyeret, paprikát, paradicsomot ettem minden kence sajt és szalámi nélkül. Az úton elkészített szendvicset nem ettem. Valahogy nem hiányzott. Viszont vittem müzlit és különböző magvakat. Volt alma is. Inni sokat ittam. A kávé. Erre voltak speckó emberek, akik ezt nagy önfeláldozással készítették reggelenként. Gondolom maguknak szerették volna, de az illatra érkeztek a többiek. Addig főzték, amíg nekik is maradt. Köszönet a kitartásukért.
Pár gondolat, amely a csendességek és beszélgetések alatt fodrozták a felszínt.
Az elsőre jól emlékszem. Mit vársz a zarándoklattól? Másfél óra után a válaszom: Azt várom, hogy ne várjak semmit!
A reggeli, déli és úrvacsorai liturgiához kapcsolódva a verba solemnia, az ünnepi köszöntő szavak a liturgiában. Csak az lehet része az istentiszteletnek, ami Istené.
A vándorlás alatt egyre fáradtabban egyre inkább éreztem, hogy bár különbözők vagyunk, mert máshonnan, más szolgálatból, más családi háttérrel vagyunk jelen, de az út közös. Közös az ütem, a fáradtság, a kezdete és a vége. Minél fáradtabb vagyok, annál kevésbé tudok figyelni a lényegtelen dolgokra. Csak a leglényegesebbek maradnak. Egyre jobban figyelek Istenre, és nő az engedelmesség iránti hajlandóságom.
Az út murvás, kavicsos, poros volt, időnként nagy darab kövek, tufa, bazalt és néha föld, füves talaj. Az erdőben egyértelműen látszott, hogy valakik építették ezeket az utakat az odahordott kövekkel. Mindegy, hogy ki építette (munkások, erdészek, munkaszolgálatosok, katonák) és mikor (háborúk előtt, háború alatt, szocializmusban, vagy utána), mert most mi járunk rajta. Vannak lényegtelen kérdések.
Az imádságról, amely folyamatos. A múlt istenélménye jó, segíthet, emlékeztet. A jövőre néző prófécia motiválhat, célt ad. Az imádság azonban itt és most történik a jelenben. Az imádság Isten jelenidejűsége velem egy térben és egy időben most. Isten akarja és Ő jelenti ki magát. Én is akarhatom és „bekönyörgöm” magam Isten terébe, idejébe, dimenziójába. De akkor is Isten akarja és engedi. Nem tudok nem imádkozni, ha Istennel kerülök egy térbe és időbe. Nem tudok csak úgy elmenni mellette. Mert Ő akarja, hogy Vele menjek. Sík Sándor Te Deum verse ugrott be: „Hogy akik szerettek, szépen szerettek, és hogy nem kellett nem szépen szeretnem, hála legyen.”
Az úri imát nem lehet magyarázni. Csak Istennel beszélgetve lehet imádkozni.
Végül az utolsó csendességben tapasztalttal fejezem be. A hét elején rátaláltam egy Kempis Tamás idézetre. „Ne igyekezz azon, hogy a neved nagy árnyékot vessen. …” /III. könyv 24./ Fel is olvastam a többieknek. Majd az utolsó csendes imádság alatt sétára indultam. Monoszló határában a gyurgyalagok hangja után mentem egy földes úton. Csatlakozott hozzám egy kistermetű keverék kutya is. Velem jött. Az úton egy juhnyáj jelent meg, szembe jöttek. Szamár, juhász és ki tudja esetleg milyen kutya. Féltve a velem tartó kis keveréket, inkább megálltam. A nyáj lassan jött, legelésztek. Ahogy állok, azt veszem észre, hogy a kis keverék befeküdt az árnyékomba.
Az eredeti szöveg értelme szerint arról szól, hogy ne akarj nagy ismertséget, emberektől nagy elismerést. A helyzetben azt értettem, hogy amid van, használd mások oltalmára.
A közös úrvacsorával zárom. Őskeresztyén módon, ha van ilyen, de így képzelem el én is, egymásnak adtuk körbe a kenyeret és kelyhet, együtt imádkoztunk, együtt tartottunk bűnbánatot, együtt adtunk hálát és kértük és adtuk Isten áldását egymásnak.
Ez a zarándoklat belefeledkezés volt a jóba. Ez ott ütött meg, amikor hazaérkeztem és rám hányta az internet, a média a maga zaklatott dolgait. Én a zarándoklaton boldog és megelégedett voltam a többiekkel való közösségben. Tiszta és szent idő volt.
Életünk lényege Istennel egy időben és térben jelen lenni.
