A pedagógusoknak már életpályája van, minősítéssel, és hamarosan, ha jól értem, pontozással. Nem tudom, jó lesz-e nekik, de ebbe most nem szeretnék belemenni. Egy teológus kijön az egyetemről 24 évesen, és onnantól semmilyen szakmai fórum, vagy visszajelzés nem éri, ha csak nem keresi ennek a lehetőségeit foggal-körömmel. A teológián szinte évente vannak kihívások, amelyek segítenek elhelyezni az embernek magát egy-egy szakterületben, vagy a társaihoz képest legalább, hogy mennyire élmezőnybe, vagy a sereghajtók közé tartozik. Az elején máris alkalmasságival találkozik, első évben megszanálnak a nyelvek, a hitvallás és azok a dogmatika vagy filozófia vizsgák, amelyekhez már a beugró is 400 oldal. Később alapvizsga dolgozat, gyakorlatok, legációk, szakdolgozat, végül lelkészképesítő. Folyamatos tükör. Majd kikerül a szolgáló egy helyre, és mindennek vége. Nem tudja, hogy mégis mennyire eredményes, kompetens, friss a szakmai tudása. Nincs lelkészi, szolgálati önképe. Ha jó helyen szolgál, ahol szinte maguktól is mennek a dolgok, esetleg elbízza magát, egy nehéz, kihívásos fogyó helyen meg esetleg alábecsüli magát.
Egyre több szolgatársammal találkozom a LinkedIn nevű álláskeresésre szakosodott közösségi hálón. Mondhatom, hogy ez szinte már egy magára bármit is adó munkavállalónak kötelessége, de nagyon érdekelne, hogy lelkész társaim miért vannak rajta. Nyitottak arra, hogy egy multi fejvadásza meghívja őket HR-esnek, vagy csak a gyülekezetében olyan közösség van, ahol ez a csoporthoz tartozás része, esetleg csak jelen akar lenni, mint ahogy jó, ha az egyház és képviselői mindenütt jelen vannak?
Tavasz van – mutathat az idő akár telet, akár nyarat – ez az idő a gyülekezetek lelkész keresésének időszaka, azaz ahol tudják, hogy üresedés van, vagy lesz, hogy még a nyári szünetben megtörténhessen a költözés, mostanában néznek szét. Na de hogy is nézzenek szét? A LinkedIn-en?
Nincs rendszerünk arra, hogy egy lelkésznek legalább arról adjunk valamilyen visszajelzést, hogy inkább városias, vagy vidéki szolgálatban lehet jobban ott a helye? Hogy inkább missziói helyre való, vagy megvélő keretek közé? Hogy melyik korosztály az, ahol a legjobban érzi magát, és ahol a szolgálata gyümölcsei is visszaigazolják az ő eredményességét? Tudom én, hogy a szolgálat minimum kettős természetű: szolgálhat az ember foggal-körömmel, ha nincs ott a Lélek és az áldás, de mégis úgy érzem, egyre inkább érik, hogy valamiféle HR szemlélet kialakuljon közöttünk az egyházban is.
Hogy tudjuk segíteni a kikerülő fiatalokat, hogy ne olyan fába vágják a fejszéjüket, ami eleve is hiábavalóság volt. Mert közöttünk is különbözik, ki az, aki tud a szenvedélybetegek között, a börtönben, a kórházban, otthonokban, vagy leszakadó térségekben dolgozni, ki az, aki jó lelkigondozó, vagy ki az, aki úgy hirdeti az igét, ahogy azt főműsoridőt, nagyszínpadot, egyszóval figyelmet igényel. Mindet ugyanazzal a szóval írjuk le: lelkész, mégis más-más lesz a napi munkarealitásuk, és tálentumaik.
Minden gyülekezetnek az az érdeke, hogy olyan lelkészt találjon magának, aki oda való, akinek a szolgálata ki tud ott teljesedni – hogy mind a közösség, mind a pásztor gyümölcsözzön, tündököljön, vonzzon. Mégsem fektetünk elég időt, energiát, módszert abba, hogy közösségeket és lelkészeket segítsünk az egymásra találás útján.
Könnyen lehet, hogy épp olyan gyülekezetek vannak lelkész nélkül, amelyekről több lelkész álmodik, vagy olyan lelkészek kallódnak nem nekik való helyen, akikről pásztor nélküli helyek álmodnak. Csak honnan tudnának egymásról? Nincs a fejük körül nyitott vagyok a megkeresésre karika, mint az emlegetett közösségi oldalon. Vagy akik megtalálták egymást, hogyan mérik fel, hogy a másik tényleg az-e, akire vártak? Az imádság kulcskérdés, de azt hiszem nem ártana valamilyen rendszer is arra, hogy zsák a foltját, vagy folt a zsákját megtalálhassa.