Hajnal van, fél négy, Uram.
Amúgy is későn feküdtem
és most ébren vagyok, pedig kell a pihenés.
Forgolódom és közben úgy érzem magam, mint akit kiraboltak.
Értékes órákat vesztek el.
Miért engeded ezt?
Aludnom kellene. Hogy bírjam a következő napot.
Aludnom kellene. Közben már a holnapi nap zakatol.
Pihennem kell.
Egyedül te hallod, hogy üvöltöm magamnak belül,
a fejemben.
Miért nem segítesz?
…
Valójában megijesztem saját magamat.
Egy óra forgolódásban annyi minden
felvonult és mind én vagyok:
dühös, keserű, kétségbeesett,
lemondó és aggódó.
Téged is vádoltalak. De miért is?
A pihenés lehetősége helyett alváskényszer.
Valójában, Uram, itt is rohanok, belül.
Az okosórán számolom a mélyalvást,
osztok-szorzok és már előre félek a holnap csődjétől.
Túl nagy a csönd, elbújni sem tudok.
…
Segíts másként ránézni. Hogy kaptam valamit.
Ajándékba, például most a leghosszabb nappalok egyikét.
El kellene engednem a görcsöt,
és berendeznem ezt a különleges időt.
Veled is beszélhetek. Most nem zavar senki.
Segíts áthangolni az éjt, a hajnal elejét,
segíts megtalálni a lehetőséget.
Nem értelmet keresek, hanem értéket.
Te velem vagy. Amikor alszom, amikor ébren vagyok.
Akkor is, amikor aludnom kellene, de ébren fekszem,
nyitott szemekkel.
Uram szeretném elengedi magam, használni az időt.
Szeretnék a csendben veled beszélni.
Amúgy sosincs elég időm erre, ugye? Hát most van.
A következő nappalnak elég a maga baja.
Most itt vagyok, ha már virrasztok, szeretném berendezni
ezt az időt.
Segítesz, Atyám, Őrizőm, aki amúgy sem alszol?
