Az áldásról.
Isten áldása azt jelenti, hogy Ő saját magából – lényének tökéletességéből – és mennyei világának gazdagságából adja nekünk azt, ami nekünk nincs, és amivel csak Ő ajándékozhat meg minket. Az áldást csakis az Úr adhatja, még akkor is, ha emberi közvetítőket felhasználhat ebben.
Nincs nagyobb ajándék, mint az, amikor az ember ajka áldást mondhat, mielőtt elmegy ebből a világból. Ez a hit, a megnyugvás, az elengedés, a bizonyosság jele. Mózes áldást mondva ment el ebből a világból (1). Mielőtt Mózes egyenként megszólítaná a törzseket, az egész néphez szólt (2–5); zárásul is az egész nép megszólításával fejezte be az áldások sorát (26–29). Jesúrún Izráel beceneve, csak hogy értsük ezt a megszólítást (5).
Az áldás mindig Isten ajándékait közvetíti. Ezeket az ajándékokat összegzi itt az Ige. Isten szereti népét. Ennek jelei a következők: – Isten jött, felragyogtatta előttünk szabadító szeretetét; Ő tette meg értünk az első lépést; érdemtelenül kiválasztott minket (2). – Az Úr „kezében” hordoz (27), védelmez (29), megtart (3), örök hajlékot készít nekünk (27). – Az Úr megadja nekünk azt a kegyelmet, hogy mindenkor az Ő lábaihoz, és ne „idegen halmokhoz” telepedjünk le, és mindenkor befogadóan figyeljünk az Ő beszédére (3–4). – Ha nagy a baj, az égen át száguld segítségünkre (26); ez még akkor is így van, ha valamit tartós kudarcként, vagy veszteségként élnénk meg egy ideig, és legszívesebben perlekednénk Ővele: „Hol voltál, Uram?”
Isten áldásában részesültünk, a Jézus Krisztusban. Őbenne valóban az égen át száguldott segítségünkre. Az áldott ember, az áldott nép vallja, hogy nincsen Istenünkhöz fogható (26); és valóban „boldog”, aki mindezeket megtapasztalta (29).