Megéled

Genéziusz

Annyit tudunk erről a valaha, Diokletianus császár idején élt emberről, hogy azon a színpadon, amelyen színészként játszott, az előadás végén kivégezték (Kr. u. 303 körül). Ez egy ilyen darab volt.

Van előzménye is, mert azért csak úgy nem szoktak embereket élőben a színházban kivégezni. De ez a darab tényleg ilyen darab volt. Az előadás végén mindig kivégeztek benne egy hitét gyakorló, megvalló keresztényt. Nyilván nem mindig ugyanazt. Bár Genéziusz játszotta mindig a főszerepet, de az előadás végén, az attrakció előtt kicserélték a halálraítélttel. Ez egy ilyen keresztény üldözős időszak volt éppen.

Genéziusz komikus színész volt, és a szórakoztatóipari részén tevékenykedett a színháznak. Ez a darab is annak indult, kicsit felturbózva igazi megtorlással, Diokletianus császár nagyobb dicsőségére, és a nép nagyobb szórakozására.

Maga a darab egy skandallumból született. Diokletianus császár hű tribunusa, és titkosszolgálatának szervezője, Adrianus keresztény lett és megvallotta a hitét. Halnia kellett, de ez nem volt elég, mert még megszánták volna vagy példaképként állították volna a császári adminisztráció és hadsereg emberei számára. Ezért egy színdarabot is készítettek, amelyben kigúnyolták, és nevetségessé tették. Ebben a színdarabban használták a fiatal színészt, Genéziuszt, mert ő maga is gyűlölte a keresztényeket, és a keresztény hitet.

Azt mondják, hogy az előadások telt házasok voltak. Adrianust piti, obszcén bohócként ábrázolta, nem volt benne semmi szent, sem méltó. Egy ronda karikatúra volt, amit ma is lehet a modern színházakban, filmekben, alkotásokban látni, amikor keresztényekről beszélnek a gyűlölőik. Minden rosszindulata testet öltött a megformált karakterben. A nép zabálta. A császár élvezte, kielégítette gyűlöletét.

Az egyik előadás alatt azonban „légy került a levesbe”. Adrianus megkeresztelése jelenetében, amelyben ezt a szentséget éppen kiparodizálta, nem úgy végződött, mint máskor. A paródia helyett egy látszólag megrendült zokogó ember állt fel, és azt mondta hangosan, hogy keresztény vagyok. A közönség eleinte jót nevetett, mert azt gondolták újított a darabban. De hogy ekkorát újít ezen az estén, azt senki nem gondolta volna. Mert csak ezt ismételgette, hogy keresztény vagyok. Hitet tett Jézus Krisztus mellett a jelenlévő császár és udvara előtt.

„Nincs más Isten az egy Istenen kívül, akit látnom engedett! Keservesen bánom immár, hogy volt idő, amikor gúnyt űztem az ő szent nevéből, s ilyen későn szegődtem a szolgálatába.”

 A komikus istengyűlölő, kereszténygyűlölő ember megtért, és egy csapásra gyűlöltté vált. A színházi jelenetben nem cserélték le egy elítéltre, hanem megkínozták, hogy bálványáldozatra kényszerítsék és istenítse a császárt. Mivel hűséget fogadott a Krisztusnak ott a színpadon, végül kivégezték őt.

Általában színpadon álló komédiásként ábrázolják, és angyalok veszik körül, és ő a színészek védőszentje. 

Azt veszem észre, hogy a színházakban egyre több olyan darabot játszanak, amelyekben mintegy kvótaszerűen kigúnyolják a hitet, a hívőket, a keresztényeket. Nagyon sok filmben is ezt veszem észre, hogy az egyházi személyek csak elmaradott, elnyomó, bugyuta, bosszúálló és vétkes személyek, kontrasztba állított gyilkosok, pedofilok. Ha áldozatok, akkor meg homoszexuális embernek vannak karikírozva.

A karaktergyilkosságot sikeresen végzik immár a keresztényekkel szemben. Sikerült eljutnunk oda, hogy napjainkban egy hitvalló nőt, Päivi Räsänen volt finn belügyminisztert is bepereltek a humanizmus álarcában, valójában az új ideológiai diktatúrában, gyűlöletbeszédért a hite és Biblia szava miatt. (Divinity: Finn precedens)

Ki gondolta volna, hogy ilyen kézzelfoghatóvá válik a Krisztus és követőinek gyűlölete Európában is?

Ha már evangélikus a volt finn belügyminiszter asszony, és ökumené van az üldöztetésben is, akkor két, számomra fontos evangélikus ének álljon itt biztatásul:

1. Erős vár a mi Istenünk, Jó fegyverünk és pajzsunk. Ha ő velünk, ki ellenünk? Az Úr a mi oltalmunk. Az ős ellenség Most is üldöz még, Nagy a serege, Csalárdság fegyvere, Nincs ilyen több a földön.
2. Erőnk magában mit sem ér, Mi csakhamar elesnénk, De küzd értünk a hős vezér, Kit Isten rendelt mellénk. Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az, Isten szent Fia, Az ég és föld Ura, ő a mi diadalmunk.
3. E világ minden ördöge Ha elnyelni akarna, Minket meg nem rémítene, Mirajtunk nincs hatalma. E világ ura Gyúljon bosszúra: Nincs ereje már, Reá ítélet vár, Az ige porba dönti.
4. Az ige kőszálként megáll, Megszégyenül, ki bántja. Velünk az Úr táborba száll, Szentlelkét ránk bocsátja. Kincset, életet, Hitvest, gyermeket Mind elvehetik, Mit ér ez őnekik! Mienk a menny örökre!

1. Ó, Jézus, amikor sokan Nem járnak többé teveled, Adj erőt, hogy keresztedet Felvegyük hittel, boldogan
2. Ó, Jézus, tövises az út. Nézd, elveszünk a cél előtt! De új elszánást, új erőt Ád a te töviskoszorúd.
3. Ó, Jézus, oly sötét az éj. Mindhalálig hűségesen, Nem lankadva egy percre sem, őrt állni, kérünk, te segélj!
4. Ó, Jézus, terhed nem nehéz, És gyönyörű a te igád, Míg boldog szemünk téged lát, És csak a te nyomodra néz.
5. Ó, Jézus, húsvét fénye kel Túl síron, gyászon, éjjelen, És aki győzött idelenn, Fenn örök himnuszt énekel.

(Borítókép: Robby McCullough on Unsplash)

A szerző

Írások

Soós Szilárd a nevem. Református lelkész vagyok. Mivel a „nincsen benne állandóság” világhoz tartozom, örök változás. „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” 1 Korinthus 13, 11-12