Amikor otthonra találunk, akkor körbevesznek minket a szomszédok. Az otthon attól otthon, hogy az ember ott védettségben, oltalomban, békében él a szeretteivel. Ezért építünk kerítést, ültetünk elé sövényt, kifejezve a hely intimitását. Az otthon fontos: a mennyei haza, az üdvösséges megérkezés előíze az. A jó szomszédság nélkülözhetetlen feltétele az otthon biztonságának és békességének. Ismerek olyan hívő családot, akik a nagy küzdelmekkel felújított otthonukat, a szülői örökséget, az elviselhetetlen szomszéd miatt kényszerültek eladni, hogy mindent újrakezdjenek, valahol máshol. Őket, akik régóta ott éltek, űzték el a nemrég odaköltözött szomszédok. Mivel ők hitben jártak, volt egy határ, amit ők nem léptek át a folytonos veszekedésben, és krisztusi módon ők léptek, ők mentek, máshol keresve az otthon békességét.
Miért van az, hogy ebben a világban, szelídséggel látszólag csak veszíteni lehet? Miért van az, hogy ha nyitunk a szomszédok felé, akkor előbb-utóbb belemásznak az életünkbe? Miért van az, hogy amikor krisztusi szeretettel meghallgatjuk őket, akkor az a veszély fenyeget minket, hogy mi tanuljuk el, ebben a nyitottságban, az ő szokásaikat, az ő hitüket; ahelyett, hogy mi erősödnénk a saját kincseinkben? A nyitottságban sok fenyegetés, sok veszély, sok kísértés is van a vétekre. Nem értem, hogy miért elvárás ma, a nyitottság kultúrájában, a teljes önfeladás, amit ráadásul a krisztusi szeretet testet öltésének tüntetnek fel. Azt sem értem, hogy egyesek miként rajonganak távoli kultúrákért, a magukét meg nem ismerik és semmire sem becsülik! Eszembe jut az a jelenet, amikor az egyik ismerősöm – akihez betörtek, mindenét felforgatták, értékeit elvitték – indulattal említette nekem: „Ez még egyszer nem fog előfordulni, mert az otthonomat megvédem! Annyi mindent elvesznek tőlem, időmet, erőmet, valójában az életemet is; az otthonomat, a legfontosabb értékeimet, nem adom!”
Igénk szerint nem ez a hűséges kiállás a vétek, hanem annak ellenkezője, a hűtlenség a vétek. Isten népét körbevették az idegen népek: nyugatról a filiszteusok, keletről az ammóniak, azoktól északra a midjániak, azoktól délre a móábiak. Mindegyik nép fenyegette Isten népét, Isten által nekik adott otthonát. Leginkább az fenyegette őket, hogy eltanulták az idegen népek szokásait, isteneiket tisztelték, miközben egyre nagyobb függésbe kerültek ezektől. „Barátkozásuk” életveszélyessé lett, hűtlenséggé, hitetlenséggé. Itt először kiált fel, a Bírák könyvében, Isten népe úgy – kétszer is –: „Vétkeztünk!” Eddig csak ijedtükben kiáltottak az Úrhoz, most bűnbánattal teszik ezt. Kitartottak a bűnbánatban. Tetteikben is bűnbánatot tartottak: eltávolították az idegen isteneket maguk közül…