BlogHittem, azért szóltam

Egyház és közélet

(A REform – Egyház és közélet blogban megjelent írás szerkesztett változata.)

Egyház és közélet viszonya azért lesz mindig vitatéma, sőt kényes téma, mert egy parlamentáris demokráciában a politikum meghatározó szereplői a pártok. Ebbe a rendszerbe az egyház egész egyszerűen nem fér bele, hiszen a pártoktól eltérően nem a kormányzati hatalomért küzd. A közélet keretét és tartalmát alapvetően az határozza meg, hogy pártok versengenek a polgárok szavazataiért. Egy demokráciában úgy lehet hatalomhoz jutni, hogy szavazatokat kell szerezni. Magyarán, minden pártnak arról kell meggyőznie a polgárt, hogy miért érdemes az adott pártra szavaznia.

Ebben a helyzetben megnő, alapvető fontosságúvá válik a kommunikáció szerepe, amelynek a valódi funkciója az, hogy értelmezi azt a valóságot, amely amúgy mindenki szeme elé tárul. Egy pártdemokráciában a kommunikáció valóságértelmezések küzdelme. Az a párt lesz a győztes, amelyik a lehető legnagyobb csoportot tudja kialakítani azon szavazók köréből, akik a valóságot megközelítőleg ugyanúgy látják.

Csak van egy probléma. Az egyház is kommunikál, mi több, létalapja a kommunikáció, noha nem a pártrendszer tagja. Mondhatjuk természetesen azt, hogy az egyház teológiai entitás, eszkatológikus dimenziója van, s ekként semmi köze a politikumhoz. Ez igaz. A helyzet viszont az, hogy ez a körülmény még nem szünteti meg azt a tényt, hogy az egyház számára nincs a társadalomban elkülönített hely. Ez azt jelenti, hogy az a polgár, aki elmegy a templomba istentiszteletre vagy misére, ugyanaz a polgár, aki elmegy szavazni.

Ez szinte megoldhatatlan helyzet elé állítja az egyházat. Egyrészt az egyház nem politikai vállalkozás, s ezt a tételt fenn is kell tartania, másrészt, miután az egyház legbensőbb lényege szerint mégis csak kommunikál, értelmezi a valóságot, ha akarja, ha nem, a politikum része. Nincs olyan, az egyház által közölt tartalom, amely ne válhatna a politikum részévé, még akkor is, ha látszólag semmi köze ahhoz. Ki gondolta volna például akár néhány évvel ezelőtt is, hogy a tétel, miszerint van férfi és nő, politikai megnyilvánulásnak is fog minősülni?

Az egyház számára a közéleti szerepvállalás egy pártdemokráciában azért tűnik fel problematikusnak, mert a különféle meggyőződések, valóságértelmezések megítélése, ideértve az egyházak kommunikációját is, a pártok üzeneteinek az alapján történik. Nagyon egyszerűen, egy adott tartalom megítélése attól függ, hogy melyik pártot támogatja, s melyiket nem. Ez az egyház számára meglehetősen kellemetlen helyzet, hiszen ez azt jelenti, hogy folytonos fenyegetettségben van az egyháznak az az igénye, hogy saját jogon szólaljon meg, mert saját mondanivalója van. Innen van az, hogy bármit mond is az egyház, aszerint lesz mondanivalója megítélve, hogy üzenete melyik párt véleményével esik egybe, s melyikével nem. Nincs politikai ártatlanság.

Sajnos ezt a helyzetet nem lehet felszámolni. Ha úgy tetszik, ez az egyház számára ma történelmi adottság. Ezt hozta a szekularizációnak nevezett hosszú folyamat.

Az egyház számára a közéleti megnyilvánulás tehát azért kockázatos, mert megszólalása a közéletet foglalkoztató témákban politikai állásfoglalásnak is fog tűnni, holott szándéka szerint nem az. Az egyház nem része a pártpolitikai küzdelmeknek, s nem is úgy tekint önmagára.

Ez a körülmény ugyanakkor lebéníthatja az egyházat, hiszen nem akar úgy feltűnni, mintha bármelyik párt szócsöve is lenne. Ez könnyen táptalaja lehet az egyházias semmitmondás retorikai csúcsteljesítményeinek. Ez a kétértelműség, hogy ti. az egyház egyszerre része is, meg nem is a politikumnak, különösen zavarbaejtő lehet a mai helyzetben, amikor a nyugati kultúrharc fókuszában épp a kereszténységhez való viszony áll, s ebben a küzdelemben Isten kikutathatatlan akaratából Magyarország vezető politikai ereje világviszonylatban is exponálta magát.

De nem kell, hogy a politikai megbélyegzéstől való félelem, tehát az a vád, hogy az egyház szimpla párt-szócső lenne, lebénítsta a közéleti megszólalást. Amit ma Magyarországon és néhány európai társadalomban látunk, egy régi-új keresztény öntudat megjelenése, amely egyre nyilvánvalóbban politikai artikulációt is keres magának. Már bocsánat, nem a keresztény hátterű pártok hozták létre a kereszténységet, hanem talán fordítva, azért lehet a kereszténység pártpolitikai hívószó is akár, mert már eleve a történelmi-társadalmi mélyfolyamatok kitörölhetetlen része.

Ha tehát az egyházi közéleti beszéd kiáll a kereszténység mellett, akkor eminensen azt teszi, ami a dolga. A Biblia megértésének évezredes hagyományában állva üzenetet közvetít. S ha ez a pártpolitikai berendezkedés természetéből következően némelyeknek politikai tevékenységként tűnik fel, s nem az egyház saját jogú megszólalásának, ám legyen. Ez ellen nem tudunk mit tenni. Ezt a kockázatot fel kell vállalni.