Egyik ismerősöm említette nekem a napokban: „Sok élettörténetet ismerek, számos emberi konfliktust, hatalmi és erkölcsi helyzetet láttam már, egészen elképesztő végletekkel, istentelenül önhitt megoldásokkal, a legkisebb hatalommal is visszaélő önzéssel. Ilyenkor felteszem magamnak a kérdést, hogy ezek az emberek miként számolnak el a lelkiismeretükkel, ha már az Istenben nem is hisznek? Olykor-olykor okoz-e mindez nekik álmatlan éjszakát, lelkiismeret-furdalást, egyáltalán elgondolkodnak-e egy pillanatra azon, hogy miket is művelnek, másokkal is? Én sem vagyok tökéletes, tele van az életem nyomorúsággal; de igyekszem alázattal, imádságos szívvel, tiszta lelkiismerettel járni az Úr előtt, istenfélelemben.”
Heródes Antipász egy elbizakodott, nagyotmondó kisfejedelem volt, aki visszaélt hatalmával, házasságtörőként a szeretője irányítja, és annak fondorlatát követve Keresztelő János gyilkosává lett. Heródes igen sokat képzelt magáról, miközben egy mások által vezetett, és főleg a gonosz által legyőzött ember volt. Heródes egy bukott ember, aki mindennel visszaélt ott, ahová az Isten állította őt. Ezt a prófétai ítéletet a mai igeszakasz mondja ki, nem pedig mi hoztuk ezt az ítéletet.
Pedig Heródes megkapta a lehetőséget arra, hogy elgondolkodjon életének csődjén, és belátva bűneit, megbánva azokat, mássá legyen. A fejedelem hallgatta Keresztelő János tanítását, akit börtönbe vetett, szeretője hatására, mert Keresztelő János, prófétai bátorsággal figyelmeztette őket bűnös viszonyukra (18). Heródesnek jelzett a lelkiismerete, ezen keresztül az Úr intése és hívása hangzott, mert félt Jánostól, akit igaz és szent embernek tartott, és akihez rendszeresen lejárt a börtönbe, és szívesen hallgatta őt. Heródes ilyenkor elbizonytalanodott. Ez az elbizonytalanodás a megtérésre való hívás hangja volt. A megtartó, isteni kegyelem keres bennünket, amikor elbizonytalanodunk, korábbi életünk csődjén (20). Heródes aztán mégis maradt a régi életében, a hatalom, a mindent felforgató szerelem igézetben, az őt irányító statisztéria zsaroló fogságában, a mulatságok álörömében (21–28).
Döbbenetes tapasztalatom, hogy mi magunk is mindig hárítunk – egyházban is –, folyton a másikra mutogatunk: „Nem mi, hanem ő…” A tisztaságot, a rendet, a törvény betartását elvárjuk mástól, de önmagunkat mindig részrehajlóan ítéljük meg. Hol marad az életünkből a bűnlátás, a bűnvallás, az alázatos és töredelmes önvizsgálat, a megtérés és a megszentelődés? Még tart a kegyelmi idő!