Margó

A társas mint lelkigyakorlat

Mindenkinek van élménye arról, amikor egy Solo vagy Uno parti biztosnak hitt befutója ellen összefog a társaság és felvetet vele számolatlan kártyát, így lesz az elsőből utolsó. Vagy arról, amikor Monopolyban sikerül jól megvámolni a másikat, aki a területünkre tévedt. De az is maradandó, amikor valaki félreértette a kártyát, amit lerajzolt vagy elmutogatott az Activity során. Vagy a vég nélküli viták a Betűtornyos, vagy Scrabble-ös szavak fölött, hogy az a kifejezés érvényes-e. Ezek az élmények összehoznak, közös témát adnak, megtanítják, merre keresd a vesemedencéd, vagy csak azt, hogy lehetsz vesztes és győztes is, egyiktől sem fordul ki a világ a sarkából, és jó mindkettőben gyakorlottnak lenni. (Pál is tudott szűkölködni és bővölködni is…)  Játszva tanulunk élni.

Minden játékban be kell állni egy rendbe, egy közös szabályrendszer alá. Ahogy ezt a strandon, a karanténokkor, vagy csak simán az úton közlekedve tapasztalom ez már magában lelkigyakorlat. Ránk fér az ilyen megtapasztalás. A polcunkon mindezekért elég komoly a gyűjtemény, kicsit átgondoltam melyik doboz miért is kedves nekem és hogyan gazdagított.

Tanulhatunk versengés helyett együtt dolgozni is.

Nem új, ám annál aktuálisabb játék a Pandemic, amelyben világjárványok megfékezésére szövetkezünk, versenyt futunk az idővel, terjedéssel, lapjárással, miközben – nagyon életszerűen – mindannyiunknak más lehetőségei vannak. Ahhoz, hogy elkészüljenek a vakcinák mindannyiunk szerepének előnyét érdemes használni, de a leghatékonyabb akció-kombinációkat is érdemes együtt kitalálnunk. Kooperációs társas, azaz a közös munkánk szükségeltetik hozzá, itt nem lesz senki egyedül győztes vagy vesztes, nem előz meg senki senkit. Ha bukunk együtt bukunk, ha nyerünk, közös az öröm. Mint a Krisztus testben minden tagnak külön erősségei vannak, de mégis együttmunkálkodni érdemes, mert úgy tudjuk Istent dicsőíteni, országát építeni. Már nem ritkák a kooperációs társasok, a Tiltott Sziget, a Tiltott Sivatag, de akár a szabadulós játékok vagy szabaduló kirakók is ugyanezt az elvet követik. Akár terápiás, vagy mediációs szerepet is betölthet, ha egymással való ellenállásba belekövesedett feleket ültetünk le egy ilyen közös cél köré egy alternatív valóságba.

A birtoklás illúzió

A Hanamikoji-ban például gésáknak udvarolunk a kerettörténet szerint. Valójában a grafikán kívül ez semmilyen szempontból nem befolyásolja a játékot, viszont rendesen megdolgoztatja az agyunkat a két fős kártyajáték. Mert hiába vannak jó lapjaink, azokat nem tehetjük csak úgy le. Fel kell kínálni a másiknak lehetőségként, és csak az marad a miénk, amit a másik nem választ. (Ez egy picit persze leegyszerűsítés, mert titkos félretett és ledobott lapunk is lesz, de a lényeget tekintve mégis ez a nehézség és a csavar a játékban.) Amit szeretnék tehát kockázatnak kell kitennem, mert más módon nem használhatom fel. A másik sokkal jobban beleszól az ő választásaival a stratégiámba, mint általában játékok esetében, ami megint csak nagyon életszerű. Akár ember-ember viszonyban is hányszor dől a terv, de talán Isten viszonylatában még elgondolkodtatóbb, nem kell-e így látnom a világot: csak az az enyém, amit a kezéből kapok, és azt tudja használni, amit neki kitárok. 

Céltudatosság

Mind a CV című társasban, ahol önmagunk életét és önéletrajzát alakítjuk ki, mind a Sagradában, ahol gyönyörű ólomüveg ablakokat kell készítenünk a templomba, van a játék során egy titkos célunk, ami a végső számolásnál nagyon erősen esik a latba. A CV esetén mondjuk lehet az a titkos cél, hogy a kapcsolataink, vagy az egészségünk nekünk plusz pontokat ér, ezért érdemes arról a területről előkerülő végzettség vagy akció kártyákat összeszednünk. A Sagradában pedig egy szín, amit nekünk gyűjtenünk érdemes, de nem túl nyilvánosan, egyrészt mert akkor a játékostársak elorozzák, meg mert a halmozással sok egyéb galibát okozatunk magunknak a játékmezőnkön. Jöhet bármilyen fordulat és játszhatunk akárhányan, nekünk mindig ott van valami, ami motivál, ami plusz löketet ad, amiről a többiek nem tudnak. Sokszor valamiféle ilyen titkos cél a hívők életében az Isten dicsőségére való élet. Ezt a célt mások nem feltétlenül látják rajtunk, ha nem vagyunk közeli kapcsolatban, de a lépéseinket mégis meghatározza. Mondhatnám, hogy és a játék végén reméljük ez sokat nyom a latba, de ez poénnak rossz, teológiailag pedig kevéssé helytálló.

Talán még a két említettnél is nagyobb lelkigyakorlat nekem a Fedőnevek. Ez az asszociációs társas úgy néz ki, hogy 25 lap hever előttünk, különféle szavakkal. A két főre alakított verziót ismerem, ebben mindkettőnknek meg van határozva 9 lap, amire rá kell vezetnünk a másikat. A gond az, hogy nincs lehetőségünk egyesével, többet kell valamilyen logika szerint összekötnünk. De nem körbemagyarázással, hanem egyetlen szóval. Egyetlen csupasz, félreérthető szóval. Mindössze egy számmal egészítjük ki, ami azt jelöli, hogy hány lap is kapcsolódik a fejünkben ahhoz a kimondott kifejezéshez. Vigyáznunk is kell, mert nem csak kitalálandó, de elkerülendőek is, amelyekre ha társunk tippel, azonnal vége a játéknak, veszítettünk. így például, ha a nád, víz, sár szavakat szeretném a másikkal kitaláltatni és azt mondom: mocsár három. De ha beletrafál az ingovány szóba, ami nekem tiltó listás, meghaltunk. A játék kihívásos és kedves. Kihívásos az említett szikárság miatt – itt nincs mellébeszélés – kedves pedig azért, mert előszedeti velünk a közös filmélményeket, zenéket, kirándulásokat. Hiszen azon kattog az agyunk, miről is fog a másiknak beugrani pont az a két vagy három kifejezés, amit mi akarunk. Párkapcsolatban élőknek kifejezetten ajánlott, mert mind a közös élményeket, mind azt amit még nem is tudtunk a másikról szépen körvonalazza.

Esztétika, fantázia, humor

A Sagrada miatt már említettem, hogy szemnek kedves, gyönyörű grafikájú társasokat adnak ki, külön világok – látványra is. Sokszor gondolkodom, hogy de jót tenne, ha egy-egy gyülekezetünk, igehirdetésünk, ifitáborunk lenne ilyen minőségien egységes, hogy a betűtípusától a szabályrendszerén keresztül a bábuk, jelölők vagy kockák megjelenéséig minden ugyanazt a célt szolgálja és benne tart a maga világában, a megalkotott hangulatban és identitásban. A minőségi társas gyönyörködtethet is, nem csak szórakoztat. Van, ahol saját narratívát kell írni. Ilyen mondjuk a Crime Writers, ami nevét megcáfolóan egyébként magyar fejlesztésű társas, ahol noir detektív hangulatban kell a kihúzott áldozat, tetthely, indíték, vagy gyilkos fegyver mögé történetet gyártani. De ha nem is saját történet alkotós játékot játszunk, akkor is fantáziát igényel, hogy az ember bele tudja magát képzelni egy játék miliőjébe, akár gésákat hódít, akár Marsot terraformál, vagy vírust irt Bangkoktól Laosig.

Végül pedig legutolsó játékélményünk a Munchkin, ami azt hiszem fantázia és humor nélkül egyáltalán nem játszható és nem élvezhető. A játékszabály felhatalmaz bármiféle szabálytalankodásra, amire mondjuk engem igenis bátorítani kell, mert egyébként… A játék során kialakul a játékos személyisége az alapján, hogy elf, varázsló, törp, vagy egyéb szerzet, aki aztán magának tárgyakat is gyűjt s így száll szembe a rátámadó szörnyekkel, olyan komolyakkal, mint egy pelenkás vámpír, plutónium sárkány, vagy sikító kockafej. Igazán szórakoztató kikapcsolódás, a kártyákon szereplő akciók, eszközök és lények mind kirántanak a gondunkból, és berúgjuk az ajtót remélve, hogy nem a hippogriff van mögötte.

Játszani érdemes, mert visszaránt gyermeki önmagunkhoz akármerre sodródtunk is el. Játszani érdemes, mert emlékeztet milyen egy nagyobb egész részének lenni. Játszani érdemes, mert olyan karót nyelten komoly világot teremtettünk, amiben nagyon kell emlékezni arra, hogy az igazi tét nem itt van.