Sámsonnak, az erős embernek, meg kellett tapasztalnia az erőtlenséget, a kiszolgáltatottságot, a totális megalázottságot, ahol a győztesek élvezettel szórakoztak nyomorúságán (22–25). Ma ennek az élvezkedésnek egészen kifinomult változatai vannak.
Sámson nyomorúságában az Úrhoz fordult, Istenhez tért, ahhoz az Istenhez, akinek Lelke eddig is munkált benne (28). Sámson ezért nyerte vissza az erejét, és mivel Istennek szentelt, názír fogadalmát ettől kezdve komolyan vette, a haja is nőni kezdett (22).
Sámson kiáltva kérte az Urat, hogy ne feledkezzen meg róla, és még egyszer erősítse meg, hogy bosszút állhasson a filiszteusokon, két szeméért. Sámson, hatalmas erejével összeroppantotta a pogány templom oszlopait, amely rázuhant a filiszteusok egész gyülekezetére. Sámson maga is meghalt, de többet ölt meg halálával, mint életében (27–31).
Sámson népe szabadítója lett, egy gyarló, konkrét helyzetben, a filisztesok ellen, amikor egymás mészárlása az akkori vallásos kultúrának is része volt. Ez azonban Isten teljes kijelentésének csak a töredéke: Jézus Krisztus nem a saját sérelmein állt bosszút, hanem Jézus Krisztus halála, Sámson halála ellenében, sokakat mentett meg, mégpedig az ellenségei között, saját sérelmeit megbocsátva.
Az a krisztusi ember, aki ilyenné lesz; az ilyen embert pedig nemcsak lélegeztetőgépként funkcionáltatja az Isten Lelke, hanem betölti azt.