Ismerjük meg

Mátraházi szubjektív

Amikor megérkezett a meghívó és a felkérés a Mátraházán tartandó Dunamelléki és Dunántúli Egyházkerületek Nőszövetségének közös konferenciájára, az azon való szolgálatra, bizony kissé hezitáltam magamban. Ránéztem a dátumra – 2021. május 31-től június 2-ig –, és az első gondolat, ami átfutott rajtam, hogy nincs-e ez még túl korán. Alig kezdünk kilábalni a pandémiából, helyes-e, szabad-e ilyen hirtelen összehívni embereket több napra. Ráadásul az időpont miatt sejthető volt, hogy főként a senior korosztályra számíthatunk. De vajon számíthatunk-e rájuk? 

Másik oldalról bennem volt, hogy igazából olyan régóta nem voltam sehol. Utoljára kb. tavaly nyáron hagytam el az otthoni hálószoba komfortját, biztonságát. A kérdést végül a konferencia témája döntötte el bennem: láttam, hogy a hit győzelméről lesz szó a kihívásokban és a kísértésekben. Nem hátrálhatok meg. Bennem is győzött a hit egy pillanatra, mikor igent mondtam. Különben is, lehet-e Zitának (P. Tóthné Szakács Zita, a Nőszövetség elnöke) nemet mondani?! Ahogy telt az idő, és próbáltuk a gyülekezetben saját nőszövetségi tagjainkat hívogatni a konferenciára, megint átbillentem a hitetlenség oldalára. Értettem az asszonyok érveit: ki korra, ki betegségre, ki távolságra, ki még oltatlanságra, ki a pandémiára hivatkozott. Végül nem sikerült útitársat keríteni magam mellé, és elég vegyes érzésekkel, gondolatokkal keltem útra. Nem voltam még egyházunk mátraházi üdülőjében sem, így semmilyen tekintetben nem tudtam mire is számítsak. 

Azt már a térképen megnéztem előtte, hogy karnyújtásnyira leszünk Magyarország csúcsától, a Kékestetőtől. Kis autóm még csak megbirkózik a csúcstámadással fizikailag, de vajon mi lesz az én kétkedő, hitetlenkedő lelkemmel?! Fel tud-e majd emelkedni az is?  Mivel a szervezők nem mondták vissza a konferenciát, reménykedtem, hogy leszünk azért néhányan. 

Nos, voltunk. Egyik meglepetésből a másikba estem. Teltház volt. A konferencia egyik főszervezője, Márti (Dr. Svébisné Juhász Márta, a Dunamelléki Nőszövetség elnöke) elmondta, hogy már a határidő előtt le kellett zárni a jelentkezéseket, annyian összejöttünk. A konferencia végig nagyon jó hangulatban telt. Szinte tapintható volt a lelki éhség. Éheztünk az Igére, éheztünk a találkozásra, éheztünk arra, hogy útmutatást kapjunk a jelen furcsa, kaotikus világában, kibeszéljük közös dolgainkat, örömeinket, gondjainkat. 

Szabó Zsuzsa kerületi titkár rakta össze a konferencia igei fonalát. Dániel könyvének első fejezeteit vettük górcső alá. Átéltük, hogy a Szentlélek mennyire maivá, mennyire aktuálissá tette mindazt, ami régen megíratott. Jó volt hallani, hogy nemcsak egyénnek, az egyéni kegyességnek, de a közösségnek is, a nőszövetségi csoportoknak, a gyülekezeteknek, református magyar népünknek és népünkért szól minden. Csak ámultunk és bámultunk, hogy mennyire dolgozik a Lélek. Mennyire friss, aktuális és bölcs volt az igei útmutatás. 

 Szokták mondani, hogy a lelkészeknek (mint hallgatóknak) milyen nehéz igét hirdetni úgy, hogy az be is találjon. Mert hát ott a „szakmai fül”, ott van az „én mit mondtam már/mit mondanék erről az igéről” állandó kísértése. Csak hálás vagyok Istennek és szolgatársaimnak, hogy minden igei alkalom után úgy állhattam fel: de jó volt ezt hallani, de jó volt velük együtt megérteni, velük együtt meglátni azokat a dolgokat, élethelyzeteket, melyek ma feszítenek bennünket, és meghallani Isten útmutatását, bátorítását. 

Hadd ragadjak itt ki néhány gondolatot, amit elraktároztam Dániel könyvét tanulmányozva: 

Milyen nagyszerű, hogy nem kell megenni mindent, amit elénk adnak, amivel megkínálnak. Nem kell enni a király asztaláról, melyre olyan étkeket tettek, melyek a különböző istenségek bálványozásából kerültek oda. Nem szabad elfeledni, hogy a király asztaláról való táplálkozásnak mindig megvan az ára, nincs ingyen a „teljes panziós” kiszolgálás senkinek. De van nekünk királyi asztalunk, amiről vehetjük a lelki táplálékot. Ez pedig nem más, mint az úrasztala. Oda is áldozati étel kerül, méghozzá az Úr Jézus értünk áldozott testének és vérének jegyei. 

Nagyon nem mindegy, hogy mekkora Istenünk van. Dániel könyvének történetei végig bemutatták, hogy nekünk nagy Istenünk van. Ebben a hatalmas Istenben megbízhatunk. 

Bennem maradt, hogy mindenki a saját kincseiből hoz elő. Így hozta elő, és állíttatta ki Nebukadneccar a 30 méteres aranyszobrot a Dúrá völgyében, míg Sadrak, Mésak és Abédnegó a saját hitét. Micsoda dráma, ahogy áll az aranyszobor a völgyben a sok hajlongó ember között, de áll a három ifjú is vele szemben, akik nem borulnak le előtte a király parancsára sem. Szíven talált a mondat, hogy Isten nem óv meg a tűztől, de megóv a tűzben, ahogy a kemencébe vetett három ifjúval is tette. 

Dániel könyvének negyedik része figyelmeztetett, hogy az önhittség, a büszkeség könnyen tébolyhoz vezet, elállatiasítja az embert, ahogy ez a hatalmas Nebukadneccarral történt, aki nem bírt magával az isteni figyelmeztetés ellenére sem.  De jó volt hirdetni az Ige alapján, hogy még ez a tébolyult, elállatiasodott ember is felnézhet az égre, és Isten könyörülete a zavarodott elmét is kitisztíthatja, az elállatiasodott lényből is új embert formált. 

A záróistentisztelet agyamba és lelkembe véste, hogy ne legyen kétségünk, hogy a rossz mindig gyorsabb és hangosabb, mint a jó szándékú, lassan mozgó apparátus, hiszen míg az előbbi előtt csak a pusztító cél lebeg, addig az utóbbi megpróbál tekintettel lenni mindenkire, és mindenki javát munkálni. Ezért csap le olyan váratlanul, a körülményes jó szándékúakat megelőzve újra és újra a gonosz, de nekünk nem kell azonnal visszavágni. Időt kell adni Istennek, időt kell adni magunknak is, nem engedni a gonosz sodrásának. Jó volt látni Dániel példáját, hogy minden ármány ellenére (Dániel 6) nem hagyja kibillenteni magát az istenkapcsolatából, teszi a dolgát, nem hagyja el az imádságot, nem kezd el kapkodni, vagdalkozni a rátámadó gonosz árjával szemben, hanem bízik az Úrban. 

Mert a hit győz az akadémián, győz a Dúrá völgyben, győz egy önhitt uralkodóban, és győz a világ gyűlöletével szemben is. Győz a bibliai időkben, és ma is!

lhoztam magammal Zita bizonyságtételét, mikor is vallott megfelelési kényszerről, egy nem könnyű gyülekezetváltásról, férje betegségéről, a móri Szolgáló Szeretet Házának felépüléséről, az ökumenikus táborokról, kisbéri balesetéről, valamint a 2005-ös parókiatűzről. Minden epizód mutatott valamit a hit diadalából, ahogy ma is örömben, bánatban, kihívásokban ott az Úr, és megadja mindennek az értelmét a benne bízó ember számára.

Öröm volt találkozni Balog Zoltán püspök úrral, aki hitvallásaink alapján a hit három összetevőjéről beszélt: a bizalom, az igaz, tiszta ismeret és a hitvallás fontosságáról. Nem kerülte meg azokat a kérdéseket sem, melyek jelen korunk genderideológiát terjesztő, önmagát és identitását egyre jobban elvesztő nyugati világának tolakodó fenyegetésére, vagy épp külhoni egyházak identitás és bibliai talajvesztésére vonatkoztak. Bölcsen intett arra, hogy maradjunk állhatatosak biblikus hitünkben, és tudatosan ne abból a kottából játsszunk, amit ránk akarnak erőltetni, hanem energiáinkat az építkezésre, küldetésünk, szolgálatunk betöltésére fordítsuk. Nagyon tetszett az a program, melyet Baranyában valósítanak meg ún. gyülekezetgondozó központok létrehozásával az elszórványosodott, kicsi falvak református népének pásztorolására. 

Még egy dolgot feltétlen meg kell említenem az új ismeretségeken, jó beszélgetéseken túl ebben a mátraházi szubjektívban. Nagyszerű dolog úgy igét hirdetni, mikor azt érzi a prédikátor, hogy hallgatói lelki éhségükkel, odafigyelésükkel szinte kihúzzák, kiimádkozzák (keresem a megfelelő szót) belőle az ige üzenetét. 

Számomra Magyarország csúcsától karnyújtásnyira igazi lelki csúcsélmény volt ez a nőszövetségi konferencia. Köszönöm a szervezőknek és az Úrnak, hogy hezitáló hitetlenkedésemben felcipeltek a hegyre, hogy hitemben, látásomban megerősödjek. Tényleg jól tette mindenki, akiben győzött a hit, eljött, és részesedett e néhány nap áldásaiban.