Busch Péter pápai teológushallgató írói sikeréről többek között beszámolt a refdunantul.hu oldal. A JCDecaux outdoor médiavállalat a Telekommal együtt hirdette meg az „Álljon meg egy novellára!” irodalmi pályázatot, ahol „Katalin” című novellájával elnyerte az első helyet. Ennek kapcsán kíváncsi voltam, hogy kicsoda ő valójában. Beszélgetésünk során kalandos megtérésre, tiszai kettős életmentésre, diplomás beteghordásra, kacifántos szerelmi szálra és sok elgondolkodtató részletre derült fény.
Pápán, a teológián beszélgetünk éppen, de tudomásom szerint nem vagy dunántúli.
Békés megyei vagyok, Orosházán születtem, de csak azért, mert Pusztaföldváron, ahonnét származom és ahol felnőttem, nincs kórház. Ez egy római katolikus falu, de nagyon csekély templomos néppel, annak idején a két hittanos közül én voltam az egyik; illetve vannak még evangélikusok, de reformátusok nincsenek.
Ha te voltál az egyik katolikus hittanos, hogy-hogy most református teológiára jársz?
Hosszú és kanyargós út vezetett ide. Orosházán kezdtem az általános iskolát, ahol evangélikus hittanra kezdtem járni. Nem volt a családban hívő, tehát nem volt otthonról késztetés ezirányba. A folyosón megszólított egy idős néni, hogy „Te ismered-e Jézus útját?”, és mondtam, hogy nem, mire ő azt felelte, hogy „Gyere hittanra, és megismered!”. Én pedig mentem hittanra. A szüleim meg rám hagyták, azzal a hozzáállással, hogy majd elmúlik ez az érdeklődésem. Ez azonban akkor sem múlt el, amikor a pusztaföldvári iskolába írattak át. Az ottani iskolában viszont csak katolikus hittanóra volt, így oda jártam, de meg nem kereszteltek. Plébános és hitoktató csere történt a faluban, amikor nyolcadikos lettem, és nagyfiú akartam lenni, ezért nemet mondtam, mikor hittanra hívtak. Aztán középiskolában, a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban nem volt már hittan, és hívő osztálytársam sem volt. Középiskola után bölcsész szakra mentem, de az egyetemen sem jártam gyülekezetbe. A vallás, mint tudomány érdekelt, de nem volt erős egyházi kötődésem. Ahhoz még évekre és egy szerelemre volt szükség. Egyébként ameddig a magyartanárom vissza tudott emlékezni, én voltam az egyetlen, aki az erdészetiből bölcsész karra ment tovább. A gyakorlati tanáraimnak az volt a szavajárása, hogy a magyar és dohányzás szakmába megyek. Merthogy egyszakos magyarra jelentkeztem. Utólag látom, hogy az egy útkeresés volt. Valójában író akartam lenni.
Ez a vágy a középiskolás évek alatt fogalmazódott meg, vagy korábban?
Ez már nagyon régen megvolt bennem, de édesapám azt mondta, hogy szakmát kell tanulni. Így jött az erdészet, amit azért választottam, mert korábban nagyon sok vadásznaplót olvastam. A természet amúgy is közel állt hozzám, szerettem Áprily Lajos természetverseit, érdekelt a természetfotózás, így nem esett nehezemre kijárni az erdészeti iskolát. Persze mindenekelőtt az írás érdekelt.
Írtál is, vagy csak mások írásai érdekeltek?
Írtam. Az írás különleges módon jelent meg az életemben. Óvodás koromban körül ültek, mint a tábortüzet, és meséltem nekik. Alvásidő kezdetén mesélhettem, és azok olyan mesék voltak, amiket én találtam ki. Később ezeket leírtam, ezek csiszolódtak. Kistestvéremnek mondtam Ingyenkávé Úr valamint Langaléta jávorszarvas történeteit, amik sorozatmesék voltak. Én már óvodásként megtanultam olvasni, és nem is annyira szerettem másokkal játszani, inkább olvastam és történeteket találtam ki.
Amikor leírtad a meséidet, akkor megmutattad valakinek?
Az egyetlen halvány emlékem az, hogy volt egy elefántról szóló versciklus, amit egy tanítónéninek megmutattam. Ezen kívül annyira nem mutattam meg az írásaimat, hogy nem is tudta rólam senki, hogy írok. Még a szüleim sem. Éjszaka írtam. Egészen a regényem megjelenéséig a szüleim nem tudták, hogy én írok. Aztán muszáj volt elmondani. (nevetés)
A mai világban mindenki próbálja magát „eladni”, a mások megnyerésének egyik módja a socialmedia használat. Ehhez képest neked nincs instád, alig van bejegyzés a fb oldaladon.
Régen sokkal több volt, de ezeket leszedtem, mert párszor megtalált az a vád, hogy sztárolom magam. Annak kapcsán mondták ezt, hogy voltam egyszer életmentő, és akkor különböző médiumokban megjelentem, rengeteg baywatch-os mémmel árasztották el az üzenőfalamat, és még életmentő emlékéremmel is kitűntettek, amit a belügyminisztériumban vehettem át. A média akkor nagyon felkapta ezt a dolgot, én pedig belementem, s ömlött a bulvárból, hogy a regényíró beteghordó életet mentett. Bevallom, valóban sztároltattam magamat. Aztán átgondoltam, és meghoztam egy döntést: többet nem teszem ezt, és minimálisan használom a fb oldalamat is, más pedig egyáltalán nem használhatja azt.
Mit jelent az, hogy életmentő voltál?
Az egy nagyon sokkoló élmény volt, és annak hatására lettem teológushallgató. Tavaly teológusnapon bizonyságot tettem a szabadító Krisztusról, s arra készülve jöttem rá, hogy mennyire nehéz beszélni arról, amit a Tiszában átéltem. Addig nem is tudták a teológustársaim, hogy mi történt velem, mert nem beszéltem erről. Én úgy lettem életmentő, hogy alig tudok úszni! Láttam egy ember fejét a folyó közepén, aztán a kezét, és eltűnt. Kiabáltam az embereknek a Szeged Lapos nevű partszakaszon, ami akkor még illegális fürdőhely volt. Én süllőt akartam fogni, azért voltam ott. Kiabálásom teljesen eredménytelen volt, mert akik addig a vízben voltak, és felfogták, hogy ott egy ember meghal, azok elszaladtak. Ettől nagyon ideges lettem, és rájöttem, hogy nem fogom tudni végignézni, hogy az a fiú megfullad. Nyilvánvalóan egy hitpróba volt ez. Ráfeküdtem a vízre, és arra gondoltam, hogy a legrosszabb, ami történhet, hogy találkozom Krisztussal. Evickélni kezdtem, és a folyó odavitt a fuldoklóhoz, de ott kiderült, hogy ketten vannak. És mind a hárman túléltük! Én nem tudom, hogyan, teljesen nyilvánvaló, hogy az Úr tartott meg, miközben gyakorlatilag verekedtünk, mindenki küzdött az életéért, és a folyó kisodort minket. Emlékszem, ahogy fogtam két embert, és próbáltam a fejemet a víz felett tartani, megállapítottam, hogy közelebb van a part, mint volt. Szóval a másik ember, aki kapaszkodott a társába, már eszméletlen volt, és a feje a víz alá bukott. Azt hittem, hogy halott, de nem volt idő gondolkodni, mert a srác, akiért indultam, ráugrott a fejemre, összemart, belenyúlt a szemembe és elsüllyedtünk. Akkor belebokszoltam, és ahol éreztem, hogy kapaszkodik, próbáltam oda ütni, igyekeztem szabadulni. Próbáltam letenni a lábam valahova, hogy felrúgjam magam. Ott szonárral tizennégy méternek mérik a mélységet, mert a hídpillér után örvények mélyítik a folyómedret kürtőket kialakítva. A küzdelem során egyszer csak feldobott a víz minket. Aztán ez megismétlődött még egyszer. Üvöltöttem neki, hogy segíteni akarok, de ugyanaz az őrület volt az arcán, átugrott a fejemre és elsüllyedtünk. De akkor már nem küzdöttem, hanem hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Amikor lazult a szorítása, akkor löktem magamon egyet, kinyitottam a szemem, nem láttam semmit, és egyszer csak fenn voltam a víz tetején. Pont ott lebegett mellettem a halottnak hitt másik fiú. Fogtam és megfordítottam, hogy az arca legyen a vízből kifelé. Fogalmam sincs, hogyan, de rám talált a másik fiú, és akkor nem hagytam már, hogy rám ugorjon, hanem kinyújtottam a kezemet, ellöktem magamtól, és egy ponton együttműködött. Akkor megfogtam a két fiút, és háton próbáltam őket valahogy felnyomni a víz fölé, hogy kint legyen a fejük. De az enyém valahogy soha nem jutott ki hosszabb időre. Akkor próbáltam ugyanezt a mutatványt hason fekve, és egyszer csak láttam, hogy nagyon közel már a part, ahol egyrészt nagyon sokan vannak, másrészt felemelt kézzel a telefonjaikkal fényképeznek minket.
Döbbenetes! Senki nem próbált segíteni? Nem alkottak élőláncot?
Nem, senki. Amikor már egész közel jutottunk a parthoz, akkor egy nagydarab ember bejött a térdig érő vízbe, és ott várt rám. Én odaadtam neki a fiút, aki korábban többször rám ugrott, de közben megint megvadult, ütött-vágott. Sokkot kapott, olyanná vált, mint aki teljesen meg van őrülve. Akkor a társát megint elvitte a víz, akkor már bátran utána mentem, mert tudtam, hogy ha idáig kijutottunk, akkor itt már a sekély vízben nem halok meg. Ahogy megfogtam, és húztam a part felé, elestem, és ettől feljött belőle a víz. Rájöttem, hogy ez segít, és akkor próbáltam belőle szorítva kipumpálni a vizet, persze nem szakszerűen csináltam. Amikor pedig kiértem vele a partra, akkor szorítottam rajta egyet, felköhögött és elájult. Én is teljesen kimerültem. Aztán amikor feléledtem, akkor ott voltak a mentők, éppen becsomagolták őket fényes fóliába, amiről én nem tudtam, hogy melegítésre használják, hanem azt hittem, hogy meghaltak. Akkor felszakadt belőlem a sírás. Volt ott egy riporter, csinált rólam néhány fotót, és megírták az online breaking newsban, hogy a feleségem a munkahelyén hirtelen szembesüljön azzal, hogy mit csináltam. Én pedig az életmentés után egy sajtos-tejfölös lángos felett rájöttem, hogy az életem ajándék. Ott kellene sodródnom holtan a Tiszában, Isten mégis megtartott. Persze innét még messze volt a teológia, mert Istennek még sokat kellett alakítania rajtam.
A fiúkkal, akiket kimentettél a Tiszából, találkoztál utána?
A kimentésük óta személyesen még soha nem találkoztam velük. Sokkal később egy üzenetet kaptam az egyik fiútól, aki néhány köszönő sor mellé egy fotót mellékelt, amin egy halat fog.
A „Boszorkánypöröly” című kisregényed, ami napvilágra hozta, hogy író vagy, mikor jelent meg?
Az egyetem után hat évig a sebészeti klinikán dolgoztam beteghordóként. Amikor ezt kezdtem csinálni, akkor jelent meg a Boszorkánypöröly. Az Írók Boltja írta ki az első országos krimi és pszichotriller pályázatot, ami nagy szakmai hátteret jelentett, az Oriold Kiadó pedig a lebonyolító volt, ők adták ki a kötetet. A zsűri tagjai Radnóti Sándor esztéta és irodalomtörténész, Garaczi László író, Lévai Balázs újságíró és rendező, valamint egy pszichológus voltak. Egy paródiának szánt regényt adtam be, amiben vannak metaszintek, utalások és kiszólások, amiktől az egész egy kicsit szépirodalmibb lett, de ezzel a fogalommal óvatosan bánok. Én nem olvasok krimit, én csak írtam egyet. Alapvetően magasirodalmat szoktam olvasni, ám a mai irodalmi trendnek ez nem annyira felel meg, mintha egy író krimit ír. Viszont egy író, aki krimit ír, ne mondja, hogy magasirodalmat olvas. (nevet) Egyébként, ha beteghordó maradtam volna, és nem megyek át műtősfiúnak, akkor még talán most is az lennék, mert annyira szerettem.
Péter, hogyan lehetséges az, hogy elvégezve az egyetemet, magadba szívva sok tudást, beteghordó lettél?
Nem találtam a helyem, mert nem akartam magyartanár lenni, hanem író akartam lenni. A kórházi beteghordás pedig egy olyan munka volt, ami nagyon-nagyon feltöltött, mert amíg a vizsgálatra vártunk, beszélgethettem a betegekkel. Sokkal több benyomást kaptam így, és épülhettem ezáltal, minthogyha értelmiségi pályán kezdtem volna el dolgozni. Aztán végül műtőssegédként már nem szerettem a kórházban dolgozni, mert altatott betegekkel nem lehet beszélgetni, illetve jó és rossz értelemben egyaránt az a szakmaiság, stressz, nyomás és profizmus, ami a műtőben volt, semmilyen módon nem illett hozzám. Végül mégis csak magyartanár lettem Makón, a Galamb József Mezőgazdasági Technikumban. Akkor rájöttem, hogy mindaz, amitől félek, az nincs is, és nagyon jó tanítani. Ekkor már terveztem, hogy teológiát fogok tanulni, csak akkor még úgy gondoltam, hogy a tanári pálya mellett fogom megcsinálni. Egyéni tanrendes teológushallgatóként nagyon gyorsan rájöttem, hogy a tanítás mellett nem tudom a héber és görög nyelvet, meg a többi tudományt elsajátítani, tehát választanom kell.
Végül is úgy döntöttél, hogy már nem tanítasz. De akkor miből élsz?
Korábban is esküvőfotóztunk már a feleségemmel, ami nagyon jól ment, és hétvégi munkát jelentett nekem. A feleségem csinálja az ügyfelekkel a kommunikációt, az utómunkát, az esküvőkiállítást, tehát én csak segítője vagyok. De ez így is sokkal jövedelmezőbb, mint a magyartanárság. Most éppen átalakulóban van ez, mert egyrészt katás adózók voltunk, másrészt összehasonlító irodalomból doktorál a feleségem, legfontosabb részt pedig babát várunk decemberre.
Feleségedet többször említetted. Hogyan lett ő az életed párja?
A Boszorkánypöröly megjelenése után feleségem csinálta az első író-olvasó találkozó estemet a Fisz Klub keretében, a szegedi Rongy Kocsmában. (Szerkesztői megjegyzés: Fiatal Írók Szövetsége.) De a mi szerelmünk nem egy szimpla munkakapcsolatból alakult ki, mert ő a férjével együtt szervezte azt az estet, amire én a menyasszonyommal érkeztem. Akkora én már megfogalmaztam magamnak, hogy szakítani fogok a menyasszonyommal, csak abban a pillanatban egyből gyáva lettem, így mire megléptem ezt, addigra már ismertem Sárit, mert késő estétől másnap hajnalig beszélgettünk. Amikor hazamentem, megmondtam neki, hogy mivel megismertem Sárit, így biztos nem leszünk férj és feleség mi ketten. Ezután a volt menyasszonyom sírva felhívta Sári férjét, és elmondta neki, hogy én elhagytam őt Sári miatt. Sári férje számon kérte ezt Sáritól, aki nem tudott erről semmit, és csak pislogott. Majd felszállt egy Szegedre tartó vonatra, és elhagyta a férjét. Hát, ez kissé szappanoperásan vette kezdetét.
Milyen érzés volt hírnévre szert tenni a regényed által?
Nem voltam jó lelkiállapotban, mert kiskorom óta arra vágytam, hogy megjelenjen egy könyvem, és amikor megtörtént, akkor mérhetetlen csalódást éreztem reggelente. „Nem hiszem el, hogy ez ilyen! Ezért adtam fel mindent és írtam annyi éjszakán át?” – ezt gondoltam magamban. A külső környezet változása pedig túl sok volt. Alig tudtam összeegyeztetni a munkámmal az interjúkat, online megkereséseket, szerződéskötéseket és szerepléseket, és csak ültem a fehér papír felett, de nem tudtam írni. Soha nem volt korábban ilyen, mégis huszonháromévesen ezt éltem meg. Nehéz volt az is, hogy volt rajtam egy nyomás, mert a környezetem várta a második regényt, ami ugye eldönti, hogy milyen író vagy. Ez a válság aztán elmúlt, a fiók mélyén van a második regényem, és ha nem újat írok, akkor egy régi írásomat csiszolom, ha jut időm rá. Úgy érzem, a fiókomban sok közepes verzió fut versenyezve egymással, nem olyanok, mint a „Katalin”.
Van kedvenc műfajod?
Ez érdekes, mert alapvetően verseket írok, mégis regény és novella műfajban léptem ki a nyilvánosság elé. Illetve ezt megelőzően, még elsős egyetemistaként elküldtem a Terepess Kiadónak néhány haikumat és haikufordításomat, amiket publikált egy felületen megkülönböztetés nélkül. Erről nem volt tudomásom, csak évekkel később vettem észre, amikor a Boszorkánypöröly megjelenését követően magamra gugliztam. Abból a szempontból lényegtelen a megkülönböztetés elmaradása, hogy csak egy év japán tanulás után fordítottam a haikukat, úgyhogy lehet, hogy ha japánul is tudó ember elolvassa az eredetit és összeveti az én magyar fordításommal, akkor megállapítja, hogy olyan vacak fordítások, hogy sokkal inkább elmennek saját szerzeménynek. (nevet)
A forgalmasabb busz- és villamosmegállók plakátjain olvasható „Katalin” novellád saját élményt vagy elképzelt helyzetet tartalmaz?
Van némi tapasztalati alap, ami csak ugródeszka volt, és igazából egy-egy félmondatban jelenik csak meg. A háttérhez hozzátartozik, hogy mostanában sok polgári temetésen voltam, mert a rokonságunkban senki nem hívő. Azokon az alkalmakon reménytelenséget éreztem. Nem a gyászolókban, hanem a szertartásban. Egy egyházi temetéshez, illetve magához az igehirdetéshez képest volt reménytelen. Így kezdtem azon gondolkodni, hogy mit hagyunk magunk után, mit kapunk, amit tovább tudunk vinni. A polgári temetés közegében pont azok a mondatok hiányoznak és nem hatnak, amik viszont az egyházin igen. Tehát ez a miliő volt a valós tapasztalati alap, amiből elindult a „Katalin”.
A plakáton megjelenő és a hirdetési felület megszólító erejét kihasználó irodalom közel áll hozzád?
Nagyon tetszik nekem ez a műfaj, és a korábbi években is mindig elolvastam a plakáton megjelent novellát. Azt gondolom, hogy 2022-ben ez egy működő irodalom, mert pár percbe belefér. Tőlem nem áll távol a tömör, a rövid írás, mert a regényem is tulajdonképpen kisregény volt, amit akár az író-olvasó találkozón felolvashattam volna.
Említetted, hogy a feleséged révén keresztelkedtél meg. Miként történt az?
Még akkor, 2013-ban, amikor megismerkedtünk, és egy párrá lettünk, éreztük, hogy azt, ami velünk történt, nem lehet túlélni ép ésszel, és nem fogunk együtt maradni, mert nem a megfelelő alapokra építünk. Egyszer csak Sári felvetette, egy református szobatársa javaslatára, hogy kérdezzünk meg erről egy lelkészt. Ma már világosan tudom, hogy ez volt az egyetlen helyes lépés, ez volt a megtérésünk és az együtt maradásunk záloga is. Ennek kapcsán kerültünk Újszegedre, ahol másfél évvel később, 2015-ben megkeresztelkedtünk. Sipos Ete Zoltán lelkipásztor, aki egy nagyon konzervatív gondolkodású pásztor, elmondta, hogy nem így élnek, akik a házasságukat biblikus alapokra helyezik. Azok házasságkötés előtt nem élnek együtt, nem élnek szexuális életet, önmegtartóztatók. Azt tanácsolta, hogy költözzünk külön, és kezdjünk új életet nulláról. És ha majd megkeresztelkedtünk, akkor beszélhetünk házasságról. Azt mondta, hogy egy nagyon hasonló történetet már látott, akik végig csinálták, de nem teljesen ilyen, mert ott a férfiből utána lelkipásztor lett. (nevet) Ezért aztán nem nagyon lepődött meg három évvel később, amikor mondtam neki, hogy teológiára szeretnék menni.
A megtérésed egy jól meghatározó időpont vagy inkább egy folyamat volt?
Szerintem mindkettő. Ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor forraljuk a vizet, és az egyszer csak felforr. Arra emlékszem leginkább, hogy Sipos Ete Álmos bácsi tartott Újszegeden egy evangelizációt, amiben azt mondta: „Jézus a viharral jön”. Én döbbentem ültem ott, mert rájöttem, hogy rólam beszél.
Felnőtt megtérőként nem volt neked idegen az egyházi nyelvezet? A felkent, megváltás, üdvösség stb. kifejezések mind értelemmel bírtak számodra?
Amit nyelvtanilag furcsálltam, az a szabadságom van valamire kifejezés volt, de aztán megértettem, hogy az Istentől kapott feljogosítást jelenti, azt fejezzük így ki. Más egyéb nem volt idegen, mert volt hittanos gyökerem, és főleg azért, mert vallástudományt is végeztem, csak a szakdolgozatírás közben elmúlt a vágy, hogy vallástudós legyek. Inkább a hit megélése, a személyes szolgálat és a gyülekezeti lét kezdett érdekelni.
Miben különbözik az írás a prédikációírástól és bizonyságtétel fogalmazástól?
Azt gondolom, hogy mindkettőnél lehet ötletelés és egyedi stílus, ám a hit mezsgyéjén már nincs helye kivagyiságnak. A legélesebb különbség írói szempontból az, hogy nem azonos lelkülettel ülök neki: az íráshoz ki kell üresítenem magam, a prédikációíráshoz pedig telve kell lennem. Az íráshoz van egy időszak, amikor tudok írni, és amikor ezt elszalasztom, akkor utána már nem tudok írni. Ezzel szemben a prédikáció folyamatos munka. Az igehirdetés Krisztusra mutat, az irodalom ezzel szemben szándéktalanabb. Az írásnál az a jó, amikor másnap téged üt szíven, amit írtál; az igehirdetésben ilyen nincs, mert ott az ige kibontásával kell mások szívéhez eljuttatni azt, amit Isten üzent.
Kívánom, hogy legyenek áldottak a szószéki szolgálataid, legyen békesség a családi életedben, és legyen minél több örömöd az üres papír fölé hajolva! Hamarosan újdonsült apukaként sokat játszol majd a kislányoddal. Addig is zárhatjuk beszélgetésünket egy villámkérdés-villámválasz játékkal?
Oké!
Üveggolyó vagy gombfoci? Gombfoci.
Ritmus vagy rím? Ritmus.
Sarepta vagy Tibériás? Tibériás.
Tolókapu vagy redőnytok? Redőnytok.
Báruk vagy Szilász? Báruk.
Papírlap vagy érintőképernyő? Papírlap.
Bölcsek látogatása vagy követek érkezése? Követek érkezése.
Párbeszéd vagy leírás? Párbeszéd.
Merengés vagy szaladás? Szaladás.
Érces vagy érdes? Érces.