Jézus a hazájában, ahol felnőtt, tanított a zsinagógában. Az ottaniak megdöbbentek Jézus tanításán, és azokon a csodáin, amelyeket másoktól hallottak. Ez a megdöbbenés megkérdőjelezte Jézus hatalmát: Honnan, kitől kapta Jézus ezt a hatalmat? (2) Ők, „odahaza”, egy zsidó ácsmestert láttak benne, a Mária fiát, akinek ismerték a testvéreit is. A názáretiek lenézték Jézust, megvetették Őt, megbotránkoztak benne (4). A „Mária fia” elnevezés is erre a bántó lenézésre utal, hiszen a fiút az apjáról szokták elnevezni (3).
A názáretiek nem ismerték fel, hogy kicsoda Jézus valójában; nem ismerték fel Jézusban az Isten hozzánk vezető „útját”, nem ismerték fel Őbenne azt, aki által Isten van jelen a világban. A názáretiek megbotránkoztak Jézusban; számukra buktatóvá lett Jézus személye, mert nem tudták elfogadni, hogy Isten ilyen emberi, hétköznapi módon, egy zsidó ácslegény személyében és sorsában jött közel a világhoz, és adott megváltást a világnak a halál nyomorúságából. A názáretiek pont azt nem ismerték fel, ami Jézus személyének titka, amelyen azóta nemcsak az ottaniak botránkoztak meg, hanem sokan mások is elestek és elesnek. Maguk a tanítványok is megbotránkoztak, Jézus halála és feltámadása idején (14,27), Őbenne; pedig éppen itt ragyogott fel Jézus személyének titka igazán. Egészen addig nem látták meg, ki is Jézus valójában, amíg az Isten Lelke meg nem nyitotta a szívüket és az értelmüket (János 20,22; Cselekedetek 2,38).
A keresztyén hit lényege nem egy világértelmezés, nem egy tanrendszer igaznak tartása, nem egy társadalmi és történelmi intézmény, az egyház fenntartása csupán, hanem halálosan terhelt életünk, benne személyes életünk, valóságosan örök megoldása. Ha egy ember, egy másik embert néz le, az is nagy nyomorúság; de ha valaki Jézusban nem látja meg az Isten Fiát, akkor semmit sem tud Őróla, és halálos nyomorúságában maradt. Csak a Szentlélek által mondhatjuk Őt annak, aki: Úrnak, Isten Fiának, Megváltónak! (1Korinthus 12,3) Jöjj, Szentlélek! Adj hitet, növeld a mi hitünket! Csak erre van szükség!