Isten védelmet ad népe minden tagjának.
Isten védi a bűnöst (1–3), mert ha verést érdemelne, negyven botütésnél akkor sem kaphat többet (2Korinthus 11,24). Mi már azt is tudjuk, ha halálos a bűnös bűne, akkor egyszülött Fiát adja érettünk az Isten, hogy Ő, rajtunk könyörülhessen (János 3,16). A büntetésnek van határa. Nem bűneink szerint bánik velünk a mi Urunk. Pedig hányszor használunk hamis mértéket, magunkat képviselve, másokat becsapva, csak „szerepeket” játszva (13–16).
Isten kegyelmes, de igazságos is (17–19), ezért Isten védi az „igazságosságot”, hogy a bűnös világ ki ne zökkenjen egyensúlyából. Egy „Amálék” nevű nép kihasználta Isten népének gyengeségét, amikor azok kiszabadultak a szolgaságból, és lekaszabolták közülük a hátramaradott megfáradtakat. Isten Igéje arra figyelmeztet, hogy a világ továbbra is gonosz, ezért emlékezni kell az „amáléki” lelkület, indulat jelenlétére, nehogy készületlenül érjen bennünket a „támadás”. Jézus Krisztus visszajöveteléig, megkötözve ugyan, de még próbálkozik a gonosz. A mi Urunk megbocsátásra, de állandó készenlétre intett bennünket (Máté 25,13). Isten pedig nem hagyja a gonoszt büntetés nélkül, Ő majd igazságot szolgáltat: „odaát” kiegyenlítődnek a dolgok. Ezt jó tudni! Isten nem felejt! (19) Őelőtte nem marad elvarratlanul egyetlen szál sem! (Zsidókhoz írt levél 10,30) Ne feledjük, Őelőtte mi is csak kegyelmére számíthatunk!
Isten védi saját népe megmaradását. Ennek csak egyik eszköze az un. sógorházasság törvénye (5–12). Ennél azonban sokkal többről van itt szó. Arról, hogy Isten népe a világ kezdetétől fogva, annak végéig megmarad, ahogy azt hitvallásunkban is bizonyossággal hirdetjük (Heidelbergi Káté 54). Isten ügye nem tőlünk függ! Jézus Krisztus ügye győztes ügy!
Isten még az állatokat is védi (4). A cséplő ökröt etetni kellett. Isten még az állatokat is védelmébe veszi, hát még az „állatként”, megfeszülve dolgozó embert; ideértve a hivatalos egyházi szolgát is, noha hányan nézik őket semmirekellőknek. Jaj nekik, ha azok! De, aki erőnek erejével mindent megtesz a rábízott ügyben, arról Isten nem feledkezik el, legyen az állat, ember vagy lelkész (1Korinthus 9,9–10; 1Timóteus 5,18).