Isten sózza meg az embert. A só megízesít és tartósít, megóv a romlástól. Isten megsózta ízetlen és megromlott, halálosan romlandó életünket, Jézus Krisztusban. Ez az evangélium, amelyet Márk ezzel a képpel, metaforával fejez ki (49).
A tűzzel való megsózatás, Isten által, így az emberre nézve valami üdvösségeset jelent, amely Isten előtt is kedvessé teszi az embert. A tűz itt egy váratlan elem ebben a képben, amely jelentheti a Szentlélek tüzét, a szolgálat, a hit tüzét és szenvedélyét, mert az Úrnak csak így lehet szolgálni: élő hittel, tűzzel, nem rajongva, de buzgón, odaszántan! A tűz azonban az ítélet tüzét is jelentheti. Mindenkinek, aki kedves akar lenni az Isten előtt, annak az ítélet tűzén kell átmennie, amely megemészti a régi, bűnös embert, és az örök élet örömével, reménységével sózza meg a krisztusi embert. Ezen az ítéleten, átment a mi Urunk, a kereszten, mi pedig az Úrban vagyunk, mint akiket tűzzel sózott meg az Isten. A keresztyén élet, tanítványság, a szolgálat enélkül értelmetlen, ízetlen só, sótlan só. Jó a só, ha só! Krisztus nélkül nincs keresztyénség! (49)
Ugyanakkor ennél többről van itt szó. Itt érvényes minden emberre ez az Ige: mert Jézus Krisztus nélkül esély nincs a békességre, sem Istennel, sem egymással. Jézus Krisztus nélkül nincs élet. Minden embert hív ez az Ige, de csak Krisztusban lesz a tűzzel való megsózatás kegyelemmé, üdvösséggé, Őnélküle jogos ítélet alatt nyögünk. Áldott legyen az Úr, hogy Őbenne lehetünk! (50)