A napokban látható a legjobban szabad szemmel is az idei év talán legérdekesebb csillagászati jelensége, a C/2023 A3 (Tsuchinshan-ATLAS) üstökös. A fura nevű égitest-látogató a naprendszert jó messze körbevevő Oort-felhőből érkezett (mint minden társa), na nem hozzánk, hanem a Naphoz, hogy megkerülve azt visszainduljon. Talán évmilliók múlva táncol vissza ide hozzánk újra. Ilyenek ezek az üstökösök, közelednek majd távolodnak, egy ideig fényesen ragyognak, húzzák csóvájukat, aztán belehalványodnak a messzeségbe…
Miért is jutott ez eszembe a mai ünneppel kapcsolatban? Az ember az ünnepek megélését általában gyerekkorából hozza magával. Én a rendszerváltás idején voltam tíz éves, iskolásként ünnepeltük először ötvenhatot. Forradalmi volt nekem is, egy különös ok miatt. Míg a többi nagy ünnep évszázadok távolából üzent, az ötvenhatos forradalmárok közül sokan éltek még. Ott voltak, előléptek, lehetett velük találkozni, már nem csak róluk, de velük is lehetett beszélni. Élő ünnep volt, közel hozzánk, időben és nemcsak térben, kezet lehetett szorítani azzal, aki akkor a fegyvert fogta. Petőfivel ezt nem lehetett megtenni.
Szóval egy élő ünnep volt, ráadásul új, a diktatúra utáni új korszak egyik legszebb igazságtétele és az élő tanúkkal együtt ünnepelve volt ebben az egészben valami kései, másfajta győzelem is. Lehet, hogy ötvenhatban a szovjet tankok győztek, aztán a diktatúra visszatért és pusztított, de hosszú távon mégis volt valami másfajta diadal, bizonyíték volt a tornatermünkben megjelenő kivágott zászló, Nagy Imre fotója, az elszavalt Márai féle „Mennyből az angyal…”
Felragyogott egy ünnepüstökös, megérkezett a látszólag-semmiből. Fényesen, megtörve a sötétet, jelként.
Azóta eltelt pár évtized. Az üstökösök távolodnak, halványodnak, majd eltűnnek. Az ötvenhatos forradalmárok legtöbbje nincs közöttünk. A posztkádárista demokrácia különböző politikai ideológiái kalapálnak maguknak narratívákat a már távoli forradalomból. Az én gyerekemnek olyan lesz ez az ünnep, mint ’48. Az üstökös távolodik, halványodik, eltűnik a fénye.
A fénye igen, távolodik, de az emlékének nem kell. Egyre több munkával igaz, de el lehet mesélni, jól is el lehet mesélni, tovább lehet adni. Talán tisztul is a kép, talán elengedi a közélet a markából, talán nem lesz unalmassá silányult kötelező ünneplés belőle.
Az üstökös amúgy nem is világít, a Nap tehet mindenről. Az adja a fényét, a csóváját is központi csillagunknak köszönheti. Ez is üzenet. Az üstökös valójában a napról beszél, valami sokkal nagyobbról. Talán az ötvenhatos szabadságvágy és küzdelem is tovább mutat egy sokkal nagyobb szabadítóra, aki marad középen, aki körül minden kering.
