
Az október vészterhes hónap a magyar történelemben, hiszen 6-án emlékezünk az aradi vértanúkra, majd felidézzük 1956-os népfelkelést. Nagyon sok szálat lehetne követni, ami egyezik a két eseményben. Íme néhány: A magyar nép mindkét esetben a szabadságáért küzdött. A meglévő hatalmi rendszer nem bírt a népfelkelőkkel és az oroszokat kérték és hívták, hogy segítsenek legyűrni a népakaratot. Majd jött a megtorlás, melyben a nemzet legjobbjait pusztította el az éppen regnáló diktatúra. Az 56-os forradalom jelképe a nemzeti zászló lett, melyből kivágták a kommunista címert, mert az nem illett a nemzeti trikolor közepére. Ez a lyukas zászló megkérdőjelezhetetlenül összetartozik a forradalommal. A lobogón lévő lyukat az akkori emberek hittel, bátorsággal és nem kevés reménnyel töltötték ki, hogy lesz egy szebb és boldogabb jövő.
Érdemes belegondolni abba, hogy mi indít arra embereket, hogy akár az életüket is kockáztassák egy forradalomban. Hiszen az életbenmaradás sokszor csupán csak a szerencsén múlik, melynek a forradalmi és főleg egy szabadságharcos helyzetben elég kicsi az esélye. De a felkelők bíztak a szebb és jobb holnapban, mivel a jelen semmi jóval nem kecsegtetett. Az embert – szerintem – nagyon szemléletesen egy olyan cserépedényhez lehet hasonlítani, mely kemény ugyan, de egyben törékeny is. Ezt a képet Pál apostol is használja a II. korinthusi levélben, mikor utal arra, hogy az evangélium kincsét hordozhatja a törékeny emberi élet. Szóval az edényt nekünk kell megtölteni tartalommal és rajtunk múlik, hogy mi fér bele és mi marad ki belőle. Két saját forrásunk van, ezek mindegyikén van egy-egy csap, amelyeket időnként kinyitunk vagy elzárunk. Az egyik vezeték végén a racionalitás van, mely próbálja megérteni a világot és elhelyezni magát valahol a társadalom szövetében. Küzd az embertársaival a javak megszerzéséért, mert szerinte őt bizony sokkal több illetné meg annál, mint amije van. Az ilyen ember bárkin átgázol csakis azért, hogy ebből hasznot húzzon, vagy előnyt szerezzen. A másik vezetéken a szív és a lélek folyásának adunk szabad utat. Megpróbáljuk szeretettel feltölteni az edényünket és bízunk abban, hogy embertársaink is ekképpen cselekednek. Küzdünk a saját egónkkal, a csak az egyén sorsát javító akarnoksággal, hogy ne legyünk másoknak kárára. Sajnos ez is egy utópisztikus hozzáállás, hiszen a szabad akaratból fakadó sokféle látás megosztja az embereket. A jóságot sokan a gyengeséggel tévesztik össze, és mint valami lehetőséget, rögtön ki is akarják használni. Tehát meg kell állapítani, hogy egyik csap kizárólagos használata sem igazán jó megoldás, hiszen az egyikben mások kihasználása a cél, míg másikban bennünket használnak ki. Ez is olyan, mint a járás, hogy ha az egyik láb hosszabb, akkor már csak sántítva lehet haladni.
A hívők között is sokféle ember található aszerint is, hogy ki mivel és milyen arányban töltötte fel a saját edényét. Például vannak a vallássérültek, akik – ahogy a mondás tartja – kegyesebbek akarnak lenni a papnál is, és már nem is tudják, hogy hogyan is moderálják magukat, hogyan fűzzék szóvirágaikat még kegyesebben koszorúba. Láttam olyan hölgyeket, akik tátott szájjal, merev tekintettel, teljesen átszellemülve hallgatták a prédikátort a szószéken, pedig az csak a jól bejáratott egyházi közhelyeket sorolta. És ha megkérdezzük őket, hogy mi fogta meg őket a beszédben, valami ilyen választ kapnánk: „Hát úgy az egész, mert olyan szépen beszélt a lelkész.” Lehet így is viszonyulni a dolgokhoz. Az már azonban több, mint visszatetsző, ha a vallássérülteket valaki kellő tehetséggel Isten nevében a saját céljaira ki is használja. Mert farkasok mindig vannak és azok bizony a sánta bárányt fogják elkapni.
Ne gondoljuk, hogy a hit dolgai olyan – mindenki számára egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen – folyamot alkotnak, amelyben csak egyféle módon lehet úszni, ahol az értelem nem tehet fel kérdéseket és nem kaphat válaszokat. Persze sokszor a válasz nem azonnali, vagy egyáltalán fel se tudjuk fogni tartalmát az adott pillanatban, hanem csak később értjük meg. Érdemes helyén kezelni a dolgokat.
Elmesélek egy bölcs, egy bizonyos Hsziang-Jean által mondott távolkeleti tantörténetet:
A szerzetes egy ezer láb mély szakadék felett kötelet kötött egy kinyúló faágra és a fogával ráakaszkodva azon lógott és meditált. Valaki arra jött és megkérdezte: „Mi volt az értelme annak, hogy Bodhidharma (egy legendás indiai származású buddhista szerzetes, akiből az első kínai pátriarka lett) Indiából Kínába jött?” Ha válaszol a szerzetes, akkor ki kell nyitnia a száját, és akkor el fogja ereszteni a kötelet és a mélybe fog zuhanni. Ha pedig nem válaszol, akkor hite egyik legfontosabb kérdésével szemben mutatkozik közömbösnek. Te mit tennél a helyében?
Nagyon elgondolkodtató, hogy mi az elsődleges az egyénnek: kiállni az elveiért, a hitéért, vagy csak csendben lógni, saját magával/hitével elfoglalva lenni, és csendben kivárni, hogy majd lesz valahogy. Régóta tudjuk, hogy a mártírok olyan dolgokért adták az életüket, amelyeket a következő nemzedékek szabadon az utca levegőjével szívhatnak magukba.
Álljon itt végül egy idézet az evangélikus papgyerek, író és filozófus Hamvas Bélától, amely megerősíti számunkra, hogy isteni küldetésünkből fakadóan nagyon is felelősséggel tartozunk egymásért:
„A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd.”