Dr. Jókay Károly Zoltán közgazdász-politológussal, a Fulbright Magyar-Amerikai Oktatási Csereprogram Bizottság ügyvezető igazgatójával és a Jókay Alapítvány alapítójával egy nyári záporral dacolva beszélgettem a Református Egyházi Napok Dunántúl (REND) fesztivál pódiumszínpadán. A XX. század szelei miatt Amerikában született, és az emigrációban nőtt fel, ám évtizedek óta idehaza él, és szívvel-lélekkel dolgozik az egyetemistákért és a pápai refisekért. Történelmi család sarjaként becsüli és őrzi szellemi örökségét Dunántúltól Erdélyig. Jókay Károly Jókai Mór ükunokaöccse, felmenője ásvai Jókay Károly megyei főszolgabíró és Komárom város árvagyámja Jókai Mór és Jókay Eszter testvérbátyja volt. Jó szívvel ajánlom az olvasók figyelmébe ezt az interjút, hogy megismerjék és megkedveljék, elismerjék és példáját kövessék az ifjúságért cselekvő Dr. Jókay Károlynak!
Életét „Isten, Haza és embertársaink szolgálatába” állította, ahogy a Jókay Alapítvány jelmondatában is áll. Honnan ered ez az elköteleződés?
Jó cserkészként esernyővel nem álltunk soha sehova, inkább megáztunk, de most civilként ülök itt egy esernyő alatt. És ha már cserkészet, akkor itt ül a húgom, Jutka, aki az 1963-ban alakult chicago-i cserkészcsapat parancsnoka. Én is tagja voltam kiscserkészként, őrsvezetőként, és az „Isten, haza, embertárs” formula a cserkészesküből jött. Úgy gondoltam, ez jó mottó lesz a Jókay Alapítványnak, mert aki hallja és felismeri, az tudja, érdemes ránk odafigyelni.
Egyházi iskola diákjait támogatja, gyülekezetbe jár, bekapcsolódott a presbiteri szolgálatba. A vallás, a keresztyén hit evidencia volt az életében, vagy másként kanyargott az életútja?
Kanyargott, és nemcsak kanyargott, hanem zökkenők, szünetek, gödrök is voltak rajta. Mellékutak is futottak, sőt még rossz fordulatok is előfordultak, ahogy mindenki másnak is az életében. De egy bizonyos kor felett, ha az ember keresi a bölcsebb döntések meghozatalát, rájön arra, hogy mi az elhívása, mivel szolgálhatja a többi embert. Körülnézve megláthatja, hogy mennyire jó dolga van, és hálás lehet, még ezért az esőért is, és hogy itt ülhetünk együtt; akkor ez megleckézteti, hogy ne panaszkodjon, hanem vegye észre, hogy élni jó, ahogy az idei év REND jelmondata is felhívja erre a figyelmet. Élni jó? Hát éljünk úgy, hogy másoknak is jót teszünk. A 3. cserkésztörvény betartása, azaz hogy a cserkész ahol tud, segít, nem mindig könnyű, és nem mindig vált ki hálát az emberekből. Nehéz jó döntést hozni a tekintetben, hogy érdemes vagy nem érdemes valamit megtenni.
Tevékeny emberként áldást hoz mások életébe. A Fulbright Magyar-Amerikai Oktatási Csereprogram Bizottság igazgatójaként és a Jókay Alapítvány alapítójaként egyaránt az ifjúságért cselekszik. Miért fontos Önnek ez a korosztály?
Visszamegyek az időben a válasz megadásához. 2012-ben egy clevelandi cserkésztársam szólt nekem, hogy látott egy álláshirdetést, ami szerinte pont nekem való. Megnéztem, és a Fulbright Bizottság ügyvezetői igazgatói kiírása volt az, mert Brückner Huba alapító húsz év után nyugdíjba készült. Elolvastam a feltételeket és fejbevágott, hogy ők engem nem ismernek, mégis mintha nekem írták volna ki, mert a három fő pontnak megfeleltem. Azt mondtam akkor, hogy talán ez nem véletlen. Akkortájt jól elvoltam, szabadúszóként éltem, oktattam, jártam a Balkánra, tehát volt munka, volt kenyér. Tudtam, hogy nagy változást hoz az új munka, mert azon túl, hogy be kell járni egy munkahelyre, rendkívül bölcs, salamoni döntéseket kell majd hozni a Fulbright Csereprogramban, ráadásul nemet is kell tudni mondani, ami nem olyan könnyű, mint igent mondani és ösztöndíjat adni, ami után mindenki boldog és mosolyog. A munka megpályázásakor volt egy érzésem, hogy esélyes vagyok rá, aztán a harmadik forduló után éreztem, hogy befutó vagyok. Az állás elnyerésekor világosan láttam, hogy nagyon közvetlenül tudok hatni az amerikai-magyar felsőoktatási kapcsolatokra – remélem, pozitív irányba -, illetve egyének életét is meg tudom változtatni, ha az ösztöndíjprogram jól sikerül. Természetesen többen vagyunk, akik értékeljük a személyi anyagot és az elbeszélgetést, de mivel mindig többen jelentkeznek, mint amennyi hely van, így fontos, hogy ne legyek rosszkedvű és részrehajló, hanem maradjak objektív. Ha nehéz döntéshelyzetben találom magam, olyankor felállok, kinézek a Dunára, és megállapítom, de jó dolgom van, és kérem Istent, hogy segítsen jó döntést hozni. Az ifjúságra tekintve a talentumok elásása vagy kiaknázása a nagy kérdés. Az a cél, hogy ne vesszenek el a talentumok. A pápai Refi lépcsőházában van kiírva Dr. Kálmán Attila igazgató hagyatékaként – itt Tatán nagyon aktuális őróla megemlékezni -, hogy a tehetség nem érdem, de kötelez, és én ezzel teljesen egyetértek. Akik hozzánk, a Fulbright-hoz jelentkeznek, mind ügyesek és tehetségesek – esetleg túlügyeskedők -, ezért van egy másik cenzúra, mégpedig hogy hogyan viszonyulnak a hazához és a magyar társadalomhoz. Ugyanis mi nem azért dolgozunk, hogy minél többen vándoroljanak ki, hanem hogy amikor visszatérnek Magyarországra, hozzanak vissza és adjanak tovább tudást kollégáiknak és hallgatóiknak. Illetve amikor kint van Amerikában egy ösztöndíjas, és meghívják egy vacsorára, ahol van tíz személy különböző országból, és van öt perce egy „liftnyi” beszédre, akkor mit mond a hazájáról, mik a kedvenc filmjei, mi a kedvenc nemzeti parkja, mi a kedvenc étele, mi a kedvenc magyar kutyafajtája. Nekem a komondor és a puli.
Nekem a vizsla.
Na, ja, de vannak, akik nem tudják megmondani, mire büszkék, és akkor kénytelenek vagyunk meghúzni őket. Az ösztöndíjasaink részben kulturális szóvivők lesznek, tehát tudniuk kell beszélni a hazájukról.
Az egyetemista korosztályt megelőző középiskolai diákságért jóval előbb kezdett munkálkodni. Mit érdemes tudni erről a tevékenységről?
A Pápai Református Kollégium Gimnáziumának diákjai egy más tészta, ott időben sokkal korábbra kell visszamenni. Nem szeretnék kétszáz oldalas bevezetőt tartani, mint a már említett magyar író szokta. (nevet) Inkább annyit említenék, hogy többszáz éves kapcsolata van a pápai Kollégiummal a családomnak, a Jókay családnak. Édesapám, nagyapám, dédapám, mellékági rokonok oda jártak a Refibe és részt vettek a dunántúli református életben, amiről édesapánk folyamatosan beszélt. Neki, Jókay Lajosnak, a 30’-as évek, ’40-es évek elejei Pápa volt a világ közepe, még akkor is, amikor az amerikai űrhajósok az ő kutatásai által fejlesztett ételeket ették. Mindig nagyon optimista ember volt, és amikor a ’42-es öregdiákok találkoztak a Refiben, 1992-ben, akkor volt egy beszéde, amiben elmondta, hogy mindent elvettek, minket elkergettek, sok embert megöltek, elvették az iskolát, de itt vagyunk, túléltük ezt, és a fiatalokkal kellene foglalkoznunk. Hamarosan kiderült, hogy nagy beteg, és 1992 őszén elmondta, hogy szeretne a pápai Refinek egy összeget adományozni, illetve egy másikat a Jókai utcai Vály-ház rendbehozatalára. Akkor mi beszélgettünk, hogy talán jobb lenne nem betonba és fába fektetni, mert ki tudja, mikor veszik el megint, hanem a fiatalságba kellene. Ő ebbe beleegyezett, és ez is történt. Megjegyzem, apámnak nem kellett feltalálnia a spanyolviaszt, mert nagyapám, Jókay-Ihász Miklós kétezer holdas nagybirtokosként eleve ezt tette, amikor többet fizetett a Kollégiumban tanuló három fia után azért, hogy a szegény sorból jövő gyerekek is járhassanak iskolába. Ott ültek egy osztályban, egy asztalnál a demokratikus légkörű pápai Kollégiumban, ahol mindenkinek kellett tanulni és mindenki kibukhatott, ha nem tanult. Csak másként öltözködtek, de egy csapat voltak. Apám erről sokat mesélt. A nagybirtokosi többletvállalás miatt a Refinek köszönhetően nagyon sokan ki tudtak emelkedni a ’20-as, ’30-as években. Szóval akkor csináljuk ezt! Sokan elpazarolnak egy fél életet, mert keresik, hogy mit és hogyan csináljanak, de mi olyan áldott helyzetben voltunk, hogy folytathattuk, ami évtizedekkel korábban félbeszakadt. Apám örökségének egy részét, 1993-as halálát követően egy amerikai alapítványba fektettük a Refi tehetséges diákjai javára, és már 1994-ben volt három ösztöndíjasunk Pápán. Többek között a bizonyos Osváth László, aki nagyon sokáig a titkára lett az alapítványnak. (Időközben az eső elállt, de szél kerekedett, és a színpadra száradni letett esernyőt felkapta, mire Károly megjegyezte: elfújta a szél, mint a régi magyar világot.) Amikor később a középső húgom, Kinga is Magyarországra költözött, akkor eldöntöttük, hogy nem érdemes Amerikában fenntartani az alapítványt, fizetni az ügyvédeket, hanem hazahozzuk.
Így 2003-ban létrejött egy magyar jogi személy, a Jókay Alapítvány, ami tudja gyűjteni az 1%-ot és az adakozók felajánlását, sőt a volt ösztöndíjas tanulóktól is érkezik adomány. Őket évente többször emlékeztetem arra, hogy milyen jó volt nekik, és ők is segítsék a következő nemzedéket. 1994 óta 75 fiatalt segítettünk, amikor a pápai Refiben tanultak. A legidősebbek negyvenöt év körüliek, a legfiatalabbak tizenhat év körüliek.
Az idő halad, a munka folyik. Az Alapítvány tekintetében hova szeretne még eljutni Károly?
Sokaknak vannak olyan tervei, hogy ha nyugdíjba mennek, akkor kiugranak egy repülőgépből ejtőernyővel, és sok ilyen dolgot írnak a bakancslistájukra, amit Amerikában vödörlistának hívnak, mert van egy angolszász közmondás, hogy aki utolsót rúg a vödörbe, akkor meghal. Az én bakancslistámon egyetlen tétel szerepel: átmenteni az Alapítványt a következő generációba, azaz hogy teljesen magabíróvá váljon a Jókay Alapítvány. Remélhetőleg akkor már száz fölött lesz a támogatottak névsora, és valódi közösségként ők annyit tudnak adakozni, hogy évente három-négy fiatalt nemzedékről-nemzedékre mindörökkön-örökké tudnak támogatni. Az egy siker.
Ott már valami pozitívumot adtunk a világnak. Az erdélyi és kárpátaljai gyűjtések más lapra tartoznak, azok alkalmi események, időszakos adakozási akciók. Magyarvista művelődési házának felújítását és fejlesztését, Sárvásár református óvodáját és iskoláját, valamint Técső líceumát több éve segítjük, és a háború sújtotta Kárpátaljára induló segélyszállítmányok útiköltségéhez járulunk hozzá. Az pedig teljesen természetes, hogy meg kell köszönni annak, aki ad. Ha Mariska néni küld ezer forintot csekken, amiből 300 forint a postakezelés, és 200 forint a köszönőlevél feladása, akkor is meg kell köszönni, mert itt lelki-szellemi kapcsolat van nemzedékek között, illetve különböző korcsoportok között. S ez nagyon fontos része a munkának.
„Élni jó!”, ez az idei üzenet a Református Egyházi Napokon itt, Dunántúlon. Saját életében hogyan jelenik meg ez az üzenet?
Húsz kiló itt, mert kicsit túl jól vagyok tartva. (mosolyogva mutat a hasára) Igazából úgy jelenik meg a jó az életemben, hogy jut is, marad is mások megsegítésére. Észrevétlenül, gondolkodás nélkül megtehetem. Azért is jó élni, mert eljutottam odáig, hogy ez lehetséges. Az egy nehéz filozofikus kérdés, hogy hol jó élnem. A szülőföldem az Amerikai Egyesült Államok, szülővárosom Chicago, annak külvárosában nőttem fel, két amerikai egyetemre jártam, az egyiken az alapdiplomámat szereztem, a másikon a mesterdiplomámat, majd doktoráltam. Idáig jó, ugye? Viszont a haza odaát mindig Magyarország, illetve tágabb értelemben a Kárpát-medence volt számomra. Most lesz harmincadik éve, hogy Budapesten élek, de nem vagyok budapesti. De akkor mi vagyok? Pápai se vagyok, viszont itt a büszkeségem a szívem felett ez a kollégiumi jelvény. 2021-ben A. Tóth Sándor ünnepség volt a Hagyományok Házában, ahova Pápáról, Rimaszombatból és egyéb helyekről összeszedték a műveit, kiállították, és a pápai Kollégiumból Kerpel Péter tanár úr, Mayerné Pátkai Tünde igazgatóhelyettes asszony és Baráth Julianna akkori igazgató is ott volt jó néhány tanárral és művészetis diákkal együtt, táncosok is jöttek velük, és nagyon szép ünnepség volt. A. Tóth Sándor fia, Gábor és én kaptunk kitüntetést. Életem legnagyobb megtiszteltetése volt, amikor a pápai Kollégium tanári kara tiszteletbeli refisnek fogadott. Alig tudtam elmondani a beszédemet, mert ez szívből és szeretetből jövő, őszinte ajándék volt. Ha nem kaptam volna, akkor is ugyanazt tenném a Kollégium diákjaiért. Látok kortársakat, akik ide-oda mennek március 15-én és október 23-án, s innen-onnan kapnak plecsniket, de ez az igazi elismerés, nekem ez esik a legjobban, mert ebben benne van a családomnak és az alapítványnak az elismerése. Azért vonzódom nagyon ahhoz a bakonyaljai kisvároshoz, mert édesapánk nagyon sokat mesélt róla. Dunántúl egy örökölt szülőföld, amihez erős erdélyi és felvidéki szálak is kötődnek. Végül is a Kárpát-medencében bárhol jól érzem magam. A haza pedig a magasban, ott van fenn, a túlvilágon.
Történelmi család leszármazottjaként gazdag szellemi hagyatékkal bír. Milyen eszközei vannak a mi korunkban továbbadni gyermekeinek a tartást, a hűséget és a családtörténetet?
Gyakorló szülőket és nagyszülőket is látok itt, s gondolom, egyet értenek, hogy ez nagyon nehéz feladat. Sokszor az eredmény nem látszik odahaza, hanem csak visszahallja az ember, hogy a gyerekem jólnevelt. De otthon ezt nem veszi észre! (nevet) Ha megnézem a gyerekeimet, beleértve akár az unokahúgaimat is, látom, hogy a családi örökségből mindegyik tudott valamikor valamit meríteni és azt felmutatni. Unokahúgom Emese egy filmet készített a nagyapjáról, akit igazán nem ismerhetett, mert néhány hónapos volt, amikor meghalt, mégis csinált egy harminc perces dokumentumfilmet róla, és meginterjúvolta azokat, akik még éltek azok közül, akik ismerték őt. Visszamentünk Kolontárra is, ahol egykor a dombtetőn állt az uradalom, most meg néhány putri van csak egyetlen régmúltból megmaradt fával együtt. Ott van a zagytározó nagy fala is, ami pár hétre rá kiszakadt. De nem akkor, amikor mi ott jártunk. Gondviselés! Apám annak idején mesélte, hogy mindig probléma volt a patakkal, a vasúttal meg az úttal, és próbálták szabályozni. Erre a kommunisták ráépítettek egy zagytározót egy olyan patakra, aminek van ott egy földalatti része, ami amúgy is gondot okozott… nem folytatom. Eszter lányom a Baár-Madasban készített egy családfakutatást és leírást. Csilla lányom, aki most érettségizett a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban – nem ő az első a családból a Deák téren, Jókay Jolán, Mórnak az unokahúga az 1860-as években oda iratkozott be és Móric bátyánknál lakott albérletben -, az egyházi iskolák számára kiírt, egy 1920 előtt élt ismert személy neveléséről szóló történelmi pályázatra Zsindelyné Tüdős Kláráról írt. A Tüdős családdal rokoni kapcsolatunk van, Tüdős Klára volt az apai nagymamám unokatestvére, mert az én dédanyám és Tüdős Klára apja testvérek voltak. Nálam van a Rongyok című naplójának kézirata, mert Klára apámnak adta ajándékba. Dizseri Eszter részeket kiadott belőle, de Csilla lányom szépen a teljes naplót feldolgozta. Természetesen elolvasta a többi könyvet is, például a Csizma az asztalon-t. Gyönyörű diákat készített, begyakorolta az előadását, és ment az országos szintű vetélkedőre, amit megnyert. A gyerekeink nem beszélnek folyton erről a családtörténetről, de amikor kell, fel tudnak mutatni valamit. A fiaimat, Miklóst és Szabolcsot szándékosan nem említettem, mert ők még keresik azt a lehetőséget, ami rájuk van szabva – ha nagyon lazán akarok fogalmazni. Úgy, ahogy egykor nekem, a fiaimnak is ki kell találniuk, hogy mi az, amit tenni tudnak, amivel figyelembe veszik a családtörténetet, a hagyományt; illetve mint egy modern „hangszerrel” segítik a hitben élő testvéreket, ahogy a Galata 6,9-10-ben van. (Szerkesztői megjegyzés: „A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el… tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.”) Erre majd rájönnek előbb-utóbb. Harminc alatt én sem tudtam, ki vagyok. Talán már jobban sejtettem, mint most ők, de ebbe bele kell nőni. A családom több száz éve kapcsolódik a pápai Refihez, a dunántúli egyházkerülethez, a református egyházhoz. Ez adva volt, ezt nekem nem kellett kitalálnom, hanem csak fel kellett ismernem, hogy ez vár rám, ez a sorsom, a küldetésem, az elhívásom. Hatalmas ajándék, hogy nem kellett azon gondolkodnom, hogy golfklubot alapítsak-e, bálnákat próbáljak-e megmenteni, vagy az akkugyárak ellen tiltakozzak-e, hanem fel kellett ismernem, hogy nekem már van egy ügyem. Apaként persze frusztráló várni, de idő kell hozzá, hogy a fiaim is felismerjék saját útjukat. Miklós fiamnál február 20-án Berta nevű unokám született, és azóta gyakrabban keres csak úgy, mert rájött, hogy nem annyira könnyű apának lenni, és remélem, hogy amikor jön a nevelés és neveltetés, akkor visszaemlékszik valamire. A feltett kérdésre válasz nincs, kíváncsi lennék a tapasztaltabb közönség véleményére, főleg a mai konkurencia, azaz az informatikai eszközök és a virtuális világ zaja mellett.
Bizonyos értelemben a nevelés döntések sorozata, amit aztán az egyén felnőve a saját döntéshozatalaival folytat. Károly döntéseinek eredményei miként befolyásolták az életét?
Voltak olyan történelmi időszakok, amelyek igenis hatottak rám. Az első nagy döntés az volt, amikor befejeztem a középiskolát, és kiválasztottam, hogy közgazdaság szakos leszek. Idővel rájöttem, hogy nem megy az a fajta matek, ami ott kell. Váltottam politológiára. De milyen politológia legyen: gyakorlati vagy elméleti? Na, mondtam, itt van Közép-Kelet Európa és Szovjetunió viszonya, jó lesz ezen „elmélkedni”. A nyolcvanas éveket írtuk, ami innét nézve őstörténet, és én elmentem elméleti irányba, doktori disszertációt is írtam belőle, aminek védése 1990 áprilisában volt. Irtó jó időzítés, ugye? Gyakorlatilag megszűnt addigra az a szakterület, amit én tanultam. (nevet) Jött a kérdés, na, most mi lesz, ha az én szakértelmem már nem kell. Volt egy váltás, találkoztam amerikaiakkal, akik jártak Lengyelországba és Magyarországra, környezetkímélő szennyvíztisztítással foglalkoztak. Semmit nem értettem kémiához, biológiához, hidrológiához, de beletanultam annyira, hogy az ajtón bejutottam. 1994-ben volt egy nagyon nagy forduló, amikor kiírtak Lengyelországra és Magyarországra egy pályázatot önkormányzati pénzügyekkel foglalkozó személy számára. Ehhez sem értettem, de megpályáztam. Ott volt egy magyar származású, pénzügyvilágban dolgozó, idősebb riválisom, aki kente-vágta a bankár nyelvet. Akkor még nem volt internet, és faxon kértem életrajzot azokról, akik velem állásinterjút készítenek. Volt köztük olyan, aki a Yale Egyetemre járt, antropológiából doktorált, és a Citibankban volt valami vezér. Az interjú alatt megkérdezték, mint teljesen más háttérrel rendelkezőtől, hogy szerintem a politológiának mi köze van az önkormányzatisághoz és a pénzügyekhez, mire én elmondtam, hogy igen, aláírom, hogy én azt a területet nem tudom, és ha ajánlanak nekem valami kötelező irodalmat, én azt szívesen elolvasom. Aki a keményfiút játszotta, már nem tudott mit kérdezni, mert kilőttem. És aztán folytattam, hogy vannak itt olyanok, akik az életükben nagyon-nagy váltáson mentek keresztül, társadalomtudományból váltottak a bankárságra. Akkor láttam, hogy a „citibankos” mosolygott egy óriásit, hogy „touché”. És akkor tudtam, hogy az ötből kettőt kilőttem. Volt a bizottságban egy hölgy, aki a személyes álmaimról kérdezett, s tudtam, hogy ezzel ő is megvan. A szünetben a későbbi főnököm megmondta, hogy teljesen megfordítottam a konszenzust a javamra. Miért? Mert teljesen őszinte voltam, és bevallottam, hogy nem értek hozzá, kértem segítséget, és megnéztem, kivel ülök szemben. A Fulbright állás 2012-es megpályázásakor tavasz végére sem kaptam választ, és nekem a következő tanévben több tantárgyam lett volna, ezért kérdezték, hogy Károly mi a helyzet, elvállalod a Fulbright munkát, de nem tudtam felelni. Fölhívtam a kuratóriumi elnököt júniusban, hogy ha egy héten belül nem válaszolnak, akkor én visszavonom a pályázatomat – utólag látom, hogy bátor voltam, és tizenkilencre lapot húztam -, kis csend után a vonal végén azt mondta, hogy nagyon tiszteli az őszinteségemet, és hogy hűséges voltam a tanszékemhez és a helyettesítő kollégáimhoz, de pár napot kér, mert már nagyon közel van a döntés. És pár nap múlva nagy boldogan fölhívott és bejelentette, hogy gratulál. Ezekben a fordulópontokban az a közös, hogy az ember őszinte, ismeri a hibáit és nem rejti véka alá.
Ez a fajta őszinte szókimondás mennyire tapasztalható a mai társadalomban? Vagy inkább a nagyotmondás a jellemző?
Inkább a semmitmondás. Sokat beszélnek, de keveset mondanak. Pedig szerintem az őszinte beszédnek van ereje. Lehet, hogy református mivoltomból fakad, hogy van veleje a beszédemnek. Mint ahogy a prédikációnak van alapigéje, ami üzenetként az elején, a közepén és a végén is elhangzik. Vagy az anyai nagyapámtól ered, aki szintén nagy kálvinista erdélyi ember volt, és kimondta. Sőt néha bajba került emiatt, és nem volt mindig előnyös a szókimondása. De szerintem az őszinte beszéd inkább előny. Bizonyos helyeken nagyon kell vigyázni, hogy az ember mit mond, vagy mit nem mond, és minek örül, vagy minek nem örül, illetve a kötelező örömöt kifejezi, vagy nem fejezi ki. Most már ott tartunk, hogy bizonyos dolgoknak örülni kéne, és ha az ember nem örül, akkor az baj.
Beszélgetésünk során néhányszor előkerült a történelmi család és történelmi örökség kifejezés. Nyilván nem véletlen, hiszen ha meghalljuk a Jókay nevet, egyből a reformkorba ugrunk Jókai Mór regényeihez. De nem ő volt az egyedüli, aki tettekkel bizonyította a jót, a nemest. Az ősei közül kikre gondol vissza úgy, mint a szeretet megcselekvésének emblematikus személyeire?
Ez nehéz, mert javarészt olyanokról van szó, akiket nem ismertem, csak olvastam vagy hallottam róluk anekdotákat szüleimtől és nagyszüleimtől. Nem tudni, hogy teljességében így volt-e. Inkább apámról és nagyanyámról mondok egy-egy példát, akiket ismertem és akikről a most elmondott dolgokat leírva is meg tudom mutatni. Egy bakonytamási fiatalember, Németh Tibor rendezi Édesapám magnóra mondott, aztán leírt emlékiratait. Volt néhány levelezés Lux Ibolyával – ismerős családnév ez Pápán -, hogy hogyan is volt 1945 januárjában és februárjában. Az én nagyapám meghalt, és apám elment a temetésére Szombathelyre a fronton keresztül. Az amerikaiak már bombáztak, ott voltak a németek, a nyilasok, a magyar királyi hadsereg, de ő elment. Utána pedig, amikor lágyabb lett az idő, bár az oroszok már Zircnél voltak, apám mégis nekilátott szántani. És amikor kérdezték, hogy miért teszi, akkor azt mondta, vetni kell, majd valaki más learatja. Úgy érzem, ez az üzenet nekem is szól. Amikor elolvastam a levelet, fejbevágott, mert felismertem, hogy én is ezt csinálom. Nem én fogom learatni, hanem mások. A másik pedig, amiért felnézek az apámra az, hogy többször el kellett mennie a szombathelyi német parancsnokságra egy stempliért, mert a helyi német parancsnok egyetértett azzal, hogy a munkaszolgálatos férfiakat fel kell menteni, hogy amikor az oroszok megérkeznek, akkor a családjukkal legyenek, de egy magasabb parancsnok pecsétjét kérte. És apám az életét kockáztatva megcsinálta azt, hogy a német parancsnokságra bement, hogy azt a harminc családfőt megmentse. Erről nem beszélt, csak a levélből tudtam a mellbevágó történteket összerakni. Aztán márciusban elindult nyugatra lóháton, egyedül, semmivel. És akkor itt vagyok én nyolcvan évvel később: ez a gondviselés. Erre nincs más szó.
A nagyanyám nagyon egyenes volt és nagyon erős volt a hite. A legrosszabb időkben, ’45 után is megállta a helyét. Nekünk ebből kell erőt merítenünk, mert nincs más, fizikailag semmi örökségünk nincs. Nagymamám írt egy levelet, abból az időből, amikor Pápán a Vály-házban méltóságos asszonyként mosta a lépcsőt. Némi iróniával részletesen leírta, hogy hogyan kell mosni a lépcsőt, amit addig nem tudott, de akkor megtanulta. Felülről kell kezdeni, és vigyázni kell, hogy ne fogyjon el a víz. Benne van a soraiban a hála, az életerő és a bizalom a jövő iránt. Ugyanígy írt a főzésről, amikor megtanult főzni. Hálás volt, mert mindig volt miből. Miért volt? Mert jöttek be emberek faluról, Nagydémről, Lovászpatonáról, Bakonytamásiból és a környékből, és egyszer csak megjelent a pápai ház ablakpárkányán éjszaka egy-egy csomag. Annak a jele volt ez, hogy szerették és kiálltak mellette. Tudták, hogy nagyon nehéz sorsa van: férje meghalt, Miklós fia francia fogságban volt, aztán kiderült, hogy a hadifogolytáborban éhen halt, másik két fia, Lajos és Sándor Németországban volt már, és tudható volt, hogy előbb-utóbb kivándorolnak Európából, és ő ott maradt teljesen egyedül, vagyontalanul. Mégis humorral és jókedvvel tudott írni a legszörnyűbb helyzetről, amikor a magasból a mélybe zuhant, osztályidegen lett, az összes rokona eltűnt mellőle, és nem volt egy vasa se. Ő ahhoz a generációhoz tartozott, akinek a testvérei már az első világháborúban elhaltak. Nem is sejthette, amikor ezeket a leveleket megírta, hogy engem a mai napig meg fog erősíteni az ő élethez való hozzáállása. Élni jó.
Az emigrációban élők színes társaságában mit tapasztalt egykor, illetve most?
Én 1963-ban születtem, és akkor még nagyon frissek voltak az ’56-os élmények, mert az akkori menekültek nagyon aktívak voltak a városban. De minden évben egyre kevesebben jártak el az októberi és a márciusi ünnepségekre. Aztán a ’70-es években jöttek a Jugoszláv területről menekült magyarok, illetve akik meg tudtak szökni Ceausescu elől Romániából. Ők teljesen más mentalitással bírtak, mint a régiek. Aztán megjelent a bőrkabátos, kalandvágyó, vállalkozó típus, aki abszolút nem fért bele egyik emigráns rétegbe se. Ők nagyon gyorsan eltűntek, meggazdagodva asszimilálódtak.
Anyai nagyszüleim és apám is átmeneti állapotnak tartották az emigrációt. Mintha Egyiptom vagy Babilon ideje lenne ez a magyar nép életében, ami néhány generációt eltart, de utána visszamegyünk az Ígéret Földjére. Amikor 1989-ben az amerikai tévé is mutatta, hogy Ceausescut lelőtték, akkor mi telefonáltunk haza Magyarországra, hogy mi folyik ott. Egymásra néztünk, és feltettük a kérdést, hogy velünk mi lesz. Vége lett az emigrációnak, és felmerült a kérdés, hogy mi a létjogosultságunk. Már nem emigránsok, hanem diaszpóra nemzet vagyunk ott, de én még az emigrációban nőttem fel, ahol kemény viták folytak, vagy éppen Háry János féle történeteket meséltek, amin lehetett kacagni. Apám mesélte, hogy ’50-ben felszállt a hajóra, és mire odaért New Yorkba, addigra az őrmesterből őrnagy lett, mert kitüntették egymást. Hétköznap lehet, hogy valaki, mondjuk egy magyarországi professzor portás volt, de hétvégén fölvette az egyetlen öltönyét, és elfoglalta a magyar társadalomban azt a helyét, amit ’44-45-ben otthagyott. De ezek az öregek már nincsenek, kimúltak. Igazából csak a cserkészet volt az egyetlen magyar szervezet, amelyik túlélte a menekülttáborokat és a többedik generációváltást. Nekünk aktív emigráns életünk volt, és számomra ez természetes volt. Azt hittem, hogy ez a norma, mert ha körülnéztem, minden család így csinálta. Ha találkoztam olyanokkal, akik elfelejtették, hogy kik voltak, honnan jöttek, azt én sosem értettem. Apám és édesanyám minden magyar ügyben benne volt, adományoztak ide és oda. Mondhatni, hogy édesanyám a mai napig, mert kilencvenéves lesz a nyáron, és Istennek hála, jó egészségnek örvend. Több magyar szervezetnek voltak a tagjai, apám a vezetője is. Ment a lobbizás erdélyi magyar ügyben. Minden magyar ünnepségre elmentünk, magyar iskolában tanított apám, a cserkészetben sokat segített, a gyülekezetben presbiter volt. Nem kellett belénk sulykolni a családi és nemzeti értékeket, mert aszerint éltünk.
Bizonyára élete során nemcsak megfontolt helyzetek adódtak, hanem gyors döntést is kellett hoznia. Beszélgetésünk zárásaként feltehetek tíz villámkérdést?
Lehet, hogy az agyam már nem villámgyors, de megpróbálhatjuk.
Ló vagy kutya? Kutya.
Gránit vagy gyémánt? Gránit.
Jézus csodatételei vagy Jézus példázatai? Példázatai.
Úszás vagy futás? Hu. (közönség felnevet) Ha engem illet, akkor inkább futnék, ha kellene.
Tér vagy idő? Idő.
Törvény vagy kegyelem? A törvény inkább.
Küzdelem vagy győzelem? Küzdelem.
Színházi előadás vagy komolyzenei koncert? Feleségemmel beszélt erről? Színházi előadás.
Karácsony vagy húsvét? Húsvét.
Első vagy utolsó? Utolsó.
Köszönöm szépen a válaszokat, a beszélgetés során átadott gondolatait, és azt a szeretetteli törődést, amit az alapítványi munkájával tanúsít a Dunántúli Református Egyházkerület iskolája iránt. Isten adjon további terveihez időt, társakat, építő gondolatokat, és adja meg a megvalósulás örömét!
