Ismerjük meg

Egy örök Refis

Kamarás-Horváthy Petra, becenevén Pötyi, vidám, nyüzsgő karakter. Ha szeret, akkor annak tárgyát szinte végtelen intenzitással képes előtérbe helyezni, legyen az egy ügy, egy személy, egy hely. Megállíthatatlannak tűnő ötletelő, aki mégis szeret elcsendesedni. Beszélgettünk bányászvárosról, diszességről, önkénteskedésről, és szóba került még a South Park is. Ismerje meg az olvasó a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, Diákotthona életének szervezéséért felelős pedagógiai munkatársát!

Honnét csöppentél bele a pápai Refibe?

Székesfehérváron születtem, de a szüleim – akiknek nagyon sokat köszönhetek -, Drezdában ismerkedtek meg egy kinti munka keretén belül, aztán házasságkötésüket követően Tatabányára költöztek. Én igazán soha nem szerettem Tatabányán, a tipikus bányászvárosban élni, mert egy panelrengetegben nőttem fel, egy földszinti lakásban, ahol azt is hallottuk, amit nem akartunk. Viszont a gyülekezetem, a Tatabánya-Óvárosi Református Egyházközség abszolút meghatározó, onnét származom lelkileg. Gyerekkoromban Janovszky Pista bácsi volt ott a lelkipásztor, aki nekem pótpapa volt, kedves felesége pedig pótmama. Ők nagyon nagy szerepet töltöttek be az életemben, és tulajdonképpen Pista bácsi miatt választottam a Pápai Református Kollégium Gimnáziumát, mert azt mondta, hogy egy hívő gyereknek nincs máshol helye, mint a pápai Refiben.

Tehetséggondozó osztályba írattak kiselsős koromban, ami akkor egy óriási dolognak számított. Mivel óvodásként írtam és olvastam, ezért úgy gondolták a szüleim, hogy ne unatkozzak, csak azzal nem számoltak, ami tudott volt, de még nem nevezték néven, hogy mindenféle disszel rendelkezem. Viszont akkoriban ezt megoldották úgy, hogy plusz szakkörökre kellett mennem, így a diszgráfia, diszkalkulia, diszlexia nem gáncsolt el. De egy rettenetesen erős osztályban, ahol az osztály átlag nagyjából a kitűnő volt, én az erős négyes átlagommal kullogtam a sor végén. Önmagamhoz képest, minekutána könyveket másoltam le, hogy a helyesírásom valahogy kialakuljon, és belém verték azokat a nyelvtani szabályokat, amikkel működhettem. Ezért tulajdonképpen soha nem lett szakmailag definiálva, mégis a pedagógusok praktikák tárházát adták meg ahhoz, hogy ne érjen kudarc és tudjak haladni.

Janovszky Pista bácsi ide járt Pápára, a teológiát még itt végezte az államosítást megelőzően, és számomra egyértelmű volt, hogy ha ő Pápára járt, akkor én Pápára megyek.

Egyenes út vezetett ide?

Egyenes, de nem könnyű út volt ez, mert a szüleim nem szerettek volna elengedni kollégiumba. Három gyermeket előttem elveszítettek, tehát én voltam az egyszem otthon. A valóságban egyke, de lelkileg a negyedik vagyok. Amikor tizenötévesen el akartam vágni a köldökzsinórt, az egy törés volt a szüleimnek. Nem akartak elengedni, és a nyugdíjban lévő Janovszky Pista bácsi eljött Miskolcról Tatabányára azért, hogy beszéljen a szüleimmel: „higgyék el, hogy ennek a gyereknek ott van a helye”. Az ő közbenjáró szeretete által jöhettem el a pápai Refibe. A 2002-es évfolyam humán tagozatos „A” osztályába kerültem. Akkor még dr. Kálmán Attila volt az igazgató, aki amikor egy kémia óra után pityeregtem a folyosón, mert akaratomon kívül összeakadt a bajszunk Gizi nénivel (szerkesztői megjegyzés: Dr. Schweighoffer Ernőné Dr. Sólymosy Gizella biológia- és kémiaszakos tanár, az újrainduló pápai református gimnázium alapító tanára 1991-2021 között), akkor ő ledobta mellém a fehér köpenyét a lépcsőfokra, és leült mellém, és végighallgatta a kis nyöszörgésemet, majd közölte, hogy „ne veszítsd el a csüggedésedet, mert még szükséged lehet rá”. Egy ilyen igazgatóval elindulni a Refiben egy nagyon meghatározó helyzet volt. Őt Dr. Korsós Bálint tanár úr követte 2005-ben az igazgatóságban, akit mi titokban Papamacinak hívtunk, mert nagyon szerettük, mivel mindenkire odafigyelt és a diákok problémáival bármikor meg lehetett keresni őt. Torma Ákos tanár úr volt az osztályfőnököm, és egy erős középmezőnyben kullogtam végig a Refit. Szenvedtem a matektól és a nyelvektől, de Isten mindkét térfélen segítséget adott mellém. Grigely Csaba latintanár felismerte a tanulási nehézségeimet, sok praktikával segített, hogy latinból tudjak érettségizni, valamint Horváth András osztálytársam naponta korrepetált matematikából a sikeres érettségiért. Az ő segítségeiknek is köszönhető csodának tartom, hogy nem a képességeimnek megfelelő, hanem az átlag normál érettségi vizsgarendszeren mentem sikeresen keresztül.

Nemcsak a Kollégium diákja voltál, hanem koleszos is, azaz a lányinternátusban laktál, sok társaddal együtt null-huszonnégyben élted meg azt, hogy középiskolás vagy. Bármiféle korlátozást jelentett ez, vagy a Szabadon tenyészik kollégiumi jelmondat árnyékában inkább a szabadság volt jellemző?

Is-is. Egyke gyerekként belecsöppeni egy tízágyas szobába elsőben, az felért egy sokkal. Főleg azért, mert általános iskola ideje alatt leigazolt játékosként röplabdáztam ifjúsági NB2-ben, a Vértes Volán kicsi ifi csapatát erősítettem, és bejátszottam a nagy ifisek közé, ezért csak este tudtam tanulni otthon, ahol olyankor a szüleim tojáshéjon jártak, hogy abszolút csönd legyen. Ezek után bekerülni abba a rendszerbe, ahol megmondják, mikor ehetsz, mikor mehetsz el tanulás közben vécére, nekem rettenetesen nehéz volt. Heteken keresztül csak bambultam a közös szilencium alatt a többiekre, és próbáltam feldolgozni a szociális sokkot. Nagyon nehezen, de végül ráálltam arra, hogy a többiekkel együtt tanuljak. Ezt igazán soha nem szerettem meg, viszont a ciklus-rendszert, a szombati tanítást nagyon szerettem, mert öt hét után hosszú időre hazamehettem. Ez a rendszer a tanulást is intenzívebbé tette, hiszen mind a diák, mind a tanár tudta, hogy ha megnyomjuk a tanulást, jön a ciklusszünet, ami a fáradtságot feledteti. Ez olyan hatást váltott ki, hogy volt erőnk összeszedni magunkat a teljes ciklusra. Most, a szombati szabadnapok rendszerében a diákok már év elején azt kérdezik, mikor lesz már őszi szünet, téli szünet, nyári szünet, és végeláthatatlannak tűnik minden, nehezebb is megtalálni benne a rendszert, vagy éppen megszokni a kereteket, korlátokat. A ciklusrendszer hétvégéi nem voltak unalmasak, mert a tanárok mindig szerveztek programot, például filmnézést, zenehallgatást, beszélgetést, vagy éppen kötelezően ajánlott Salvador Dalí kiállításon voltunk. Na, ezt a „kötelezően ajánlott” dolgot nagyon nem szerettem akkor, most viszont úgy gondolok rá, mint életem egyik legnagyobb eseményére.

Jelenleg a Diákotthon életéért felelős pedagógiai munkatársa vagy, ami teljesen más pozíciót jelent. A korábbi rendszerhez képest tervezel valamiben változást?

Baráth Julianna igazgatónőtől hallottam, és abszolút magaménak tudtam elfogadni, hogy a kollégiumi nevelőség kicsit nevelőszülői feladat is. Hat vagy négy évre kölcsönkapjuk a gyerekeket, de nem megőrzésre, hanem életre nevelésre. A tantárgyakat napközben megtanítja az iskola, az élet többi részét pedig a diákotthonban kell átadnunk nekik. A diákotthonban eddig is volt lelki nevelés, de én a lelkiségre szeretnék nagy hangsúlyt fektetni.

Az SDG szoba ennek egy látható jele, ami nem hirtelen jött ötlet, hiszen a pápai Refiben a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom kezdetek óta jelen van. Hogyan kapcsolódtál egykor ehhez a közösséghez?

Rögtön, 2002 őszén, a tanév elején megszólított Ferentzi Eszter, hogy szerinte én nagyon jól érezném magam az SDG-ben, menjek el egy alkalomra. A lánykollégium kistanárijában gyűlhettünk össze, ami nagyon megtisztelő dolog volt, mert megkaphattuk a kulcsát. Ott ágyon, asztalon, földön – kinek hol jutott hely -, ültünk, és a fiúk is bejöhettek arra az alkalomra. Később a fiúinternátus pince klubjában tarthattuk az alkalmakat. Szinte minden évben máshol tartottuk, de most van egy állandó helyisége az SDG-nek. Ez azért is fontos, hogy folyamatos legyen a diákmozgalom munkája, ne csak az országos találkozóra verbuválódjon egy csapat. Most van egy erős mag, akik képviselni és hívogatni tudják a társaikat. Szerintem a diákmisszióban a korosztályiság nagyon fontos, ők sokkal hatékonyabbak, mint én felnőttként.

Érettségi után a Március 15. tér túloldalán, a Pápai Református Teológiai Akadémián folytattad tovább tanulmányaidat. Mikor és hogyan döntöttél úgy, hogy egyik intézményből a másikba mész?

Már a Refibe úgy jöttem, hogy egyértelműen tudtam, vagy orvos, vagy lelkész szeretnék lenni. Amikor kiskamaszként formálódott bennem az identitás és a pályaválasztás kérdés, akkor nagyon egyértelműen tudtam, hogy vagy orvos, vagy lelkész szeretnék lenni. Egészen korán, hetedik osztályban kiderült, hogy a kémiához és a fizikához nincsenek jó képességeim, ezért az orvosi pálya felé nem kacsingattam. Így hát a Refibe a teológiai továbbtanulás biztosságával érkeztem. Ez abból a szempontból volt baj, hogy igyekeztem azokat a tantárgyakat előnyben részesíteni, amikről tudtam, hogy a későbbiekben szükségem lesz rá, ezért a magyar, történelem és hittan tantárgyakat csak mértékkel tanultam. Sokat jártam a könyvtárba, ahol akkor még itt volt Heidfogel Pali bácsi, aki rendkívül nagy szeretettel adogatta a kezembe a korosztályomnak való teológiai tartalmú könyveket. Így aztán az ókeresztény írók, mint kicsi mesék kerültek a kezembe. (nevet) De belenevelődtem abba, hogy jó teológiai irodalmat olvasni, ami helyett persze tanulhattam volna matekot vagy kémiát.

Sokan végeztek úgy teológiát, hogy a pápai érettségit követően elmentek Budapestre, mert a nagyváros vonzóbb volt. Te miért maradtál Pápán?

Negyedikben kimentem az internátusból albérletbe, mert azt éreztem, hogy ott tudok igazán felkészülni az érettségire. Gyakran éjjel kettőig-háromig tanultam, mert szükségem volt rá. Továbbá amikor nem volt iskola, szabadon mehettem a világba. Mivel tanév elején betöltöttem a tizennyolcat, így igényem is volt erre. Hétvégente a Misztrál együttes baráti társaságába jártam, a koncerteket ki nem hagytam volna. Sokszor hétfőn a hajnali vonattal jöttem vissza Budapestről Pápára, de én a havi egy esti Misztrál-klubbon ott voltam. Ilyet a kollégiumból nem lehetett volna megtenni. És amikor oda került a sor, hogy melyik teológiára adom be a felvételi papíromat, akkor tudtam, hogyha felmegyek Budapestre, akkor el fog vinni a kulturális élet. Az elején nehéz volt megélni, hogy a barátaim ott vannak a szerdai Misztrál koncerten, én meg nem, de tudtam, hogy mégis így jó. Tudatos döntés volt Pápa: ha Isten elhívott az ő szolgálatára, akkor nekem úgymond ezt az áldozatot meg kell hoznom, hogy arra tudjak koncentrálni, amire kell.

Héberre, görögre, exegézisre és folytathatjuk a sort.

Héberre és görögre nem örömmel koncentráltam, helyette mindenféle gyakorlati tantárgyat felvettem, és a Csillagpont szervezésébe bekapcsolódtam. S mivel a nyelvvizsga nem a diplomakiadás előfeltétele volt, hanem a hatodévre bocsátásnak, így nem volt lehetőségem lediplomázni, és később a covid-idei kegyelem sem vonatkozott rám. Hosszú ideig gondolkodtam, vívódtam, és erre a küzdelemre most állok készen. Ősszel az utolsó körre ringbe szállok.

Az ötödév befejezése után a hatodév megkezdése nélkül hogyan folytatódott az utad?

2012-ben Kehidakustányba kerültem Bellai Zoltán főtanácsos javaslatára, ahol négy és fél évig voltam mentálhigiénés munkatárs az egyházkerület időseket gondozó otthonában, és úgy láttam el a lelkipásztori feladatokat is. Mellette Ráckeresztúrra jártam önkéntesként a drogterápiás misszióba, és ott olyan impulzusok értek, amik egyértelművé tették, hogy nem tudom Kehidán tovább folytatni a haldoklók elkísérését, mert megterhelt. Szó szerint fuldokoltam, visszajött az asztmám tizenhárom év után. Így az első adandó alkalommal léptem, mégpedig Fonyód-Balatonfenyvesre. Korábban már jártam oda helyettesíteni vasárnap délelőttönként Miklósi-Hosszú Ödön Koppány lelkész idején, mert Kehidán délután volt istentisztelet, így belefért az időmbe. Aztán mivel Halász Noémi lelkipásztor pocaklakóval érkezett a fonyódi szolgálatba, így egy évre segítőre volt szüksége. Utána a tótvázsonyi körzetbe exmisszusként kirendeltek Sipos Csörsz Csanád lelkipásztor mellé, akivel hosszú távú missziói terven szorgoskodtunk, és meglepetésként ért, amikor 2018-ban meghívtak a Püspöki Hivatalba pályázati ügyintézési feladatkörbe dolgozni, mivel őszintén megvallom, hogy nagyon szerettem közösen dolgozni Csörsszel, szerettem a gyülekezeteket is, és szerettem Nagyvázsonyban, a Kinizsi vár közelében lakni. Mivel már teológus koromban segítő voltam Farkas József szellemi hagyatékának feldolgozásában Steinbach József püspök úr mellett – egyrész érdeklődési köröm volt a homiletika, másrészt a tanulmányaim finanszírozásához egy kis anyagi rásegítést is jelentett -, ezért nem volt idegen a Püspöki Hivatal számomra. Tavaly pedig a diákotthoni pedagógiai munkatársi feladattal is megbíztak. Ezért a lehetőségért végtelenül hálás vagyok, mert Dunántúlon nem a papírjaimat nézték, hanem engem láttak. Azt, hogy mi az, amit képviselek, és mi az, amit adni tudok magamból.

A feladatok, szolgálatok, önkénteskedések közepette mennyi magánéleted volt?

Alapvetően két dolgot nem engedtem meg a túlpörgésemben, az egyik az volt, hogy a magánéletnek legyen helye, a másik pedig, hogy diszkalkuliásként számokkal foglalkozzak. Az Úr Isten pedig azt mondta, hogy ezt egyidőben megkapom. A pályázatok kapcsán egyfolytában jöttek a számok, aztán az elittárs oldalon megismerkedtem a jövendőbeli férjemmel, dr. Kamarás Péterrel. Éppen, amikor a macskámmal bőgtem a szolgálati terület ismeretlensége és a társtalanság miatt a hivatali vendégszobában, mert még nem készült el a lakásom a krokodilon (szerkesztői megjegyzés: ez lett a beceneve a refis tanárlakásoknak a Külső Veszprémi úton, mert az esőzések idején mocsárrá változott az utca azon szakasza), jött egy levél Pétertől, ami vicces volt. Engem a humorával vett meg Péter, amivel a helyzeteket kezelni tudja. Isten sokkal bölcsebb volt, mint én, mert kivett az aktív gyülekezeti szoláglatból, hogy megadhassa, amire valóban szükségem volt. A megismerkedésünk után fél évvel megkérte a kezemet, és az egy éves évfordulón, szeptember 28-án volt az egyházi esküvőnk Balatonfüreden.

A férjed miatt laktok Kapuváron?

Is. Ő szombathelyi származású, és a Soproni Egyetem jogtanácsosaként dolgozik, én pedig Pápán, ez tehát egyik településről sem kedvező, így köztes megoldást kerestünk. Földrajzilag Kapuvár volt a félút, ezért ott vettünk egy házat, és a bank beköltözött a sufniba jó sok évre. (nevet) Mind a ketten az ingázók életvitelét éljük, de legalább a hétvégénk egybe esik. A soproni gyülekezetbe integrálódtunk be, ahol Dr. Vladár Gábor, majd Dr. Barta Zsolt nem akármilyen igehirdetéseit hallgathatjuk, illetve Filotás Julianna volt Péter konfirmációra felkészítő lelkésze. Mivel Kapuváron havonta egyszer van csak istentisztelet, és nem mindig arra a vasárnapra esik, amikor mi otthon vagyunk, ezért átértékelődött bennem a gyülekezeti szolgálatnak az a felismerése, hogy mennyire hatalmas dolog, hogy az emberek odaszánják magukat és idejüket gyülekezeti alkalmakra.

Milyen karakternek tartod magad?

Vezetői karakter vagyok – szegény férjem (nevet) -, de szeretem, hogyha van mellettem vezetőtárs, és ha lehet, akkor az egy férfi legyen. Ezért számomra ideális, hogy a gimnázium igazgatója Ferenczi Alpár, akinek a munkáját segíthetem a diákotthonban. Mindenről egyeztetve, minden kérdést átrágva folyik a munka, és ha valamiben nem egyezünk, akkor az ő hangja a mérvadó. Ha valamiben én engedékenyebb lettem volna, de ő azt mondta, hogy nem, akkor a szigorúbb úton haladtunk tovább, és én azt képviseltem. Még a gyerekek iránti érzelgősség sem írja fölül azt, például a vacsoraszünet alatti kijárást illetően.

Most, hogy a diákotthon egy egységbe került a gimnáziummal és konviktussal, sokkal zártabb lett a világ a refisek számára?

Is-is. A vacsoraszünet idején igen, viszont az első szilenciumot kitoltuk fél hatra, így csak negyed hatra kell bejönniük. Tehát a délutáni szabadidő megnőtt, azok számára is van szabad sáv, akiknek sok délutáni órája van. Ezzel az idővel ők rendelkeznek, kimehetnek a városba, csavaroghatnak, boltozhatnak, könyvtárazhatnak, foodpandázhatnak.

Ez már egy más világ. Okostelefonon rendelik az ételt, és maga a diákotthon is okosház.

Igen, ez egy korszerű épület, ahol alapvetően informatikai rendszerek működtetnek mindent. Gépészeti és elektronikai berendezés egy épületfelügyeleti-rendszer alá van vonva, és egy számítógépen keresztül tudjuk beállítani, hogy hány százalékon legyen a levegő-befúvás, hogy hűtjük vagy fűtjük az épületet, hogy a melegvizet hőszivattyún keresztül vagy melegítőpatronon keresztül állítjuk elő. Ennek az üzemeltetését meg kell tanulni, hogy hosszútávon a költségek ne szabaduljanak el. A helyi adottságok eredményeként készült el az udvari sportpálya alá a liftes mélygarázs, amiben olyan, az előírásoknak megfelelő ventilátor van, ami egy kisrepülő hangjával felér.

Van az életednek vezérigéje?

A vezérigém a Galata 6,2, azaz hogy „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét”. Ez az ige összefoglalja az én lelkiségemet. Számomra mindig a segítő jelenlét volt fontos, hogy felismerjem a másik ember szükségletét, és aszerint közelítsek. A South Parkban van egy olyan rész, amiben afrikai misszióról van szó, és az abban való gondolat vetődött fel bennem is, amikor missziológiát tanultunk: szép és jó, ha elmegyünk hirdetni Krisztust az éhezőknek, és Bibliát adunk nekik kenyér helyett, de ilyenkor Krisztus a kenyérben van jelen és nem a nyomtatott Írásban. Én az a lelkületű ember vagyok, aki először Krisztus nevében adja a kenyeret, mert arra van szükséged, és azon keresztül próbálom meg elmondani azt, hogy minden egyebet Istentől kapunk.

A másokhoz közeledés belül nem ütközik akadályba nálad, ugye?

Alapbeállításom, hogy a diakóniai és missziói szemlélet együtt van meg bennem, és tizenhat éves koromtól jártam Őrbottyánba önkéntesnek. Varga Lídia tanárnővel voltunk ott egy kiszálláson, és én ott ragadtam, mert megragadott a fogyatékkal élők között tapasztalható végtelen szeretet. Nemcsak az, hogy szeretetet igényelnek, hanem ők szeretetet adnak. Először az volt a feltételezésem, hogy tőlük félni kell, de aztán megéreztem, hogy ők nem kapni, hanem adni akarnak. Nem tudtam oda nem visszamenni, a József Attila féle hozzád lök a muszáj egyszerűen vonzott vissza. A nyaraimat ott töltöttem segítő ápolóként a fogyatékkal élők között. Életem legmeghatározóbb hitélményeit ott gyűjtöttem be.

Hosszú ideig az önkéntes szolgálatból merítettél erőt. Ma mi tölti be ezt a szerepet?

Az olvasás. Nagyon szeretek olvasni és zenét hallgatni, és e kettő egyszerre az abszolút feltöltődés számomra. Nagyon eklektikus az ízlésem, a klasszikus zenétől kezdve az énekmondásig, de az operától a rockig minden felkelti az érdeklődésemet. De van, hogy hetekig szól a dicsőítő zene a kocsiban. De kikapcsol és feltölt a pergola alatt üldögélve madárcsicsergést hallgatni.

Csicsereghetek neked néhány villámkérdést, hogy kikapcsolódjunk a beszélgetésünk végén?

Igen! Már vártam.

Tulipán vagy levendula? Levendula.
Kutya vagy macska? Kutya.
Hegyi beszéd vagy vízen járás? Vízen járás.
Érvelés vagy belenyugvás? Érvelés.
Malom vagy sakk? Malom.
Efézus vagy Laodícea? Efézus.
Színek vagy ízek? Ízek.
Hangverseny vagy kiállítás? Ó… hangverseny.
Mirjám vagy Márta? Mirjám.
Mákszem vagy porszem? De jó! Mákszem.

Köszönöm a beszélgetést, és kívánok a kánikula múltával sok erőt az új tanévhez, hogy mind otthon, mind a Diákotthonban, mind a teológián pörgős és jó hangulatú napok köszönjenek rád!

A szerző

Írások

A szó historikus és attitűd-képző értelmében is dunántúli református vagyok. Egy városi lány falusi lelkészként, aki még mindig szeret nevetni, csak egyre kevesebbszer tud. Az irónia és cinizmus elkerülése érdekében kevesebb a saját gondolat nyilvános sorjázása, helyette előtérbe kerül az interjúalanyok megszólaltatása. Interjúim történelmi lenyomatok az online időbélyeg korában, s remélem, kiderül belőlük, hogy jó dunántúli reformátusnak lenni.