Mielőtt az egyszeri magyar református rávágná, hogy az meg miért érdekes, érdemes azért mégis csak Stockholm felé pillantani. A zarándok.ma katolikus portál híre szerint (Tíz év alatt egyötödével nőtt a katolikusok száma Svédországban) a protestáns többségű Svédország legdinamikusabban növekvő vallási közössége a római katolikus. Két százalék csak az arányuk, nincsenek sokan, de mégis elkezdtek növekedni. Értelmiségiek, fiatalok, vallásos nevelésben nem részesült emberek térnek meg és be az egyházba, van olyan város, ahol meg kellett duplázni a misék számát.
Na, de miért érdekes ez? A saját gondolataimat, sejtéseimet írom. Lehet, hogy nincs igazam, nem vagyok a svéd társadalom és vallásosság szakértője, de azért bennem elég sok mindent elindított.
Eddig elkerültem, hogy fogadatlan katonája legyek az erősen túlpolitizált európai kultúrharc állóháborújának, most sem akarok ebbe beleszállni. De engem megerősít ez az írás abban, hogy stabil, erős, a korszellemnek nem bedőlő, de az emberektől és korától nem elszakadt egyházra nem csak szükség van, de igény is. Elsőre elég abszurdnak tűnik, hogy a nagyon is haladó, szekuláris, vallási és másfajta türelemben elöl haladó társadalomban a maradinak gondolt, szertartásokkal tűzdelt, hierarchikus és „ideológiailag nehezen formálható” felekezet lesz vonzó. De miért nem a több száz éve a társadalmat átható és átformáló protestánsok?
Tényleg óvatosan próbálok fogalmazni, mert nem akarok egyszerűsíteni sem általánosítani, de nekem úgy tűnik, a svéd protestantizmus hangja elerőtlenedett, vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy beolvadt a divatos ideológiák kavalkádjába. A korral változik – mások úgy mondják, halad – és közben eltűnik az a sajátos szín, amit lobogtatni kellene.
A cikkben két konkrétum kerül elő: a saját hang megtartása és a szentség. Nem feloldódni, akár könnyű népszerűség miatt és az időtlen szentséget megmutatni, megtartani. Furcsa, ez így vonzó. De úgy, hogy lehet hozzájuk kapcsolódni. Mégis csak meg tudják szólítani az embereket. Azokat, akik keresik azt a „mást”, amit a nyugati jólét sem tud megadni.
Tim Keller jutott eszembe, amit én tőle láttam. Az evangéliumot következetesen hirdető, nem önfeladó, de korához, társadalmához kapcsolódni képes és akaró gyülekezet. Amelyik nem hirdet mást, mint a többi generáció, amelyik leméri a népszerű ideológiákat az evangélium mérlegén (és nem fordítva), de amikor megszólal, nem valami vallásos pátosz vagy érthetetlen farizeizmus hallatszik, hanem azoknak szól, akik valójában nem változtak – az Istenre vágyó emberekhez.
Érdemes figyelnünk Svédországra. (Úgy hírlik, a hajdani protestáns nyugaton hasonló a helyzet, például Skóciában is erősödik, hasonló okok miatt a katolicizmus.) Ha pedig az evangélium erősödik így, hajrá. A protestánsok pedig remélem magukra találnak.
Mi pedig figyeljünk jól innen, nehogy elvétsük a helyes arányokat, és tegyük fel a saját kérdéseinket. Minket, magyar reformátusokat értenek még a sajtjaink? Nem hajlonguk ide-oda különböző ideológiák mentén, eltakarva közben (elveszítve?) azt, ami szent és örök? Van nekünk is dolgunk, én úgy érzem…
