Mondj három területet, amit szeretsz a testeden!
Haj, fül, csukló, esetleg a szemhéj? Ugye kedves nőtársak kb. ezek a területek jutnak eszünkbe legelőször, ha ezt a kérdést halljuk. A férfiak ennél bátrabban fogalmaznak. Talán a bicepsz, vádli, széles vállak is előkerülnek. Szívesen hallanám a válaszokat! Minden esetre legyünk bármelyik nem képviselői, nehezen találunk főleg mi nők magunkon három vagy annál több szerethető területet. Annál sűrűbben hallják viszont tőlünk a férfiak, hogy: „nem vagyok túl kövér ebben a ruhában?”
Millió belső monológ zsongja bennünk naphosszat: „a hasam lehetne laposabb, a fenekem lehetne formásabb, a mellem nagyobb vagy kisebb, a hajam dúsabb, vagy jó volna, ha egyáltalán volna hajam. A termetem lehetne magasabb, a vádlim izmosabb, a megjelenésem sármosabb…stb.” Bárkit kérdezünk a fizimiskájával kapcsolatosan, legelőször az elégedetlenségének ad hangot. Ne legyünk álszentek! A keresztyén emberek, férfiak és nők is ezeket a gondolatokat dédelgetik. Egyről biztosan tudok, aki vállaltan keresztyén, de közben vannak testrészei, melyekkel nincs kibékülve. ☺
Nevezhetjük megvetően hiúságnak, táplálhatunk haragot a marketingszakemberek és divattervezők iránt, akik az elérhetetlen trendet diktálják, a valóságon akkor sem változtat. Genetikai örökségünket nem vetkőzhetjük le. A testünk olyan, amilyen. Ezzel nekünk kell megbirkózni és önmagunkat megszeretni. A rengeteg szépészeti korrekció, a kisebb kozmetikai tetoválásoktól egészen a drasztikusabb beavatkozásokig sem adnak igazán olyan megelégedettséget, melyektől a páciens azt mondja, most már jó így. Elég. Ha az egyik kérdés megoldódott, jön helyette a következő. Mit lehetne még tökéletesíteni? Mindig akad olyan tükör, mely szerint lenne mit, és valamiért nagyon hiszékenyek vagyunk. Fogékonyabbak a hibásra, mint a szépre és jóra.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy melyik korosztályból hányan olvassák ezt az írást. Úgy sejtem, a 30 és 60 közöttiek vannak többségben. Ha ez így van, akkor ez azt jelenti, hogy van, aki évtizedek óta hordja magában a testével kapcsolatos szeretetlenséget és elégedetlenséget. Ez pedig nagyon nehéz teher. Az örök elégedetlenség és frusztráció melegágya.
Számomra ez akkor vált döbbenetessé, amikor a hetedikes munkafüzet egyik feladatát beszéltük meg a kiskamasz lányokkal. A feladat lényege, hogy pár oszlopnyi tulajdonság közül, külső és belső vegyesen, válasszák ki azokat, melyek leginkább jellemzik őket. Én még extra feladatként kérem, hogy a padtársakkal cserélve ők is jelöljék, hogy milyennek látják társaikat. Mindenféle álszemérem nélkül, inkább egy szánalmas tömegszerencsétlenség ábrázolódik ki a válaszokból, mint egy az útját kereső kis kamaszbimbó. De nem csak az ő világukban, társadalmi szinten is azt látom, mintha evidencia, szinte elvárás volna az alacsony önértékelés, kicsinyhitűség és mímelt alázat.
Ez hozta magával a kérdést, amit nem akarok mindenki helyett megválaszolni. Inkább csak útravalóként felvetni. Ha magadban nem látod a jót, hogy lesz elfogadható az a jó, ami életed során rád köszön? Mennyire hihető a kedves, szeretetteli dicséret a másik szájából, ha önmagad előtt nincs becsületed? Befogadhatóvá és hitelessé válhat-e Isten szava az életedben, amikor azt mondja, drága kincse, a szíve öröme vagy, ha a saját értékességeddel nem vagy tisztában?
Meddig akarod még magadtól megtagadni azt a szeretetet, amire annyira vágysz?
