Múlt héten egy civil szervezet nevében gyűjtöttünk élelmiszeradományt. A gyűjtött adományból rászorulóknak állítanak össze a kollégáink karácsonyi ajándékcsomagokat. Az emberek többsége pozitívan fogadta és lehetőségeihez mérten támogatta a kezdeményezést. Adni jó. Az egésznek olyan Adventre készülődő hangulata volt. Talán néhányaknak eszébe is jutott a kis gyufaárus lány története, vagy Victor Hugo kenyértolvaja, esetleg Jézus valamelyik, erre vonatkozó tanítása. Persze nem adott mindenki. Volt, aki elvből, volt, aki bizalmatlanságból, volt, aki már úgy gondolta, hogy adott eleget, és volt, aki úgy érezte, hogy nem engedheti meg magának anélkül, hogy a saját megélhetését veszélyeztetné. Aztán olyan is volt, aki először mereven elzárkózott, majd nem sokkal később visszajött, hogy mit is lehet adományozni és hol lehet leadni.
Adni jó. Csak nem mindig találjuk meg az utat, a formát, az alkalmat, vagy éppenséggel mi magunk nem vagyunk rá alkalmasak. Nem feltétlenül azért, mert nincs miből. Van úgy, hogy bezárul vagy meghűl egy kicsit a szívünk a sok mindentől, ami elér hozzánk. És olyan is van, hogy elegünk lesz. Elegünk lesz, megelégedettség helyett. Annak ellenére, hogy szinte mindenből van elegünk.
A karácsonyi készülődés egyik legmeghatározóbb része az ajándékok elkészítése, beszerzése. Adhatok valami sematikust, jellegtelent, drágát vagy olcsóbbat, csak hogy ne az legyen, hogy nem adtam semmit. Adhatom azt, amit igazából magamnak vennék meg, figyelmen kívül hagyva a másik igényeit. Adhatok mértéken felül, hogy lehessen vele dicsekedni, hogy megfeleljek a vélt vagy valós elvárásoknak, vagy hogy lenyűgözzem a másikat. Annyiféleképpen adhatok rosszul. De ha adok, miért is adok rosszul? Mert mondjuk nem szívből, nem szeretetből, nem a másik vágyait és szükségeit megismerve és szem előtt tartva adok, hanem valahogyan az ajándékozásomnak is én magam állok a középpontjában.
Sheldon jut eszembe az Agymenőkből, amikor próbálja megértetni a többiekkel, hogy miért teljesen értelmetlen az ajándékozási mizéria. Nagyjából ezt mondja: Én veszek valamit 50$-ért neked, mert Karácsonykor vennem kell valamit neked, te is veszel nekem valamit 50$-ért, ugyanebből az okból kifolyólag. Viszonylag kicsi az esélye, hogy azt fogod venni, amit én vettem volna magamnak ezért az összegért, és viszont. Mindketten csalódottak leszünk, de úgy csinálunk, mintha örülnénk, mert az ajándéknak örülni kell, hogy meg ne bántsuk egymást. Ráadásul mindketten elköltöttünk 50$-t teljesen feleslegesen. Ez őrültség! Szóval én nem akarok részt venni ebben. – Nem idéztem, inkább csak a logikáját idéztem fel. Kiábrándító? Inkább mondanám leleplezőnek. Olyan Sheldonos.
Adni azonban tényleg jó. Kifigyelni, hogy mi után sóhajt a másik, megszerezni, elkészíteni, eldugni, becsomagolni, feldíszíteni, írni hozzá pár kedves szót, egy kis verset, egy vallomást, és nézni az arcán a meglepetést, a meghatódottságot, az örömet. De így adni csak szívből fakadó szeretetből lehet. És így adni csak az tud, akinek az ajándékozás tényleg a másikról szól. Aki hajlandó meglátni, megismerni és elfogadni a másikat. Ő tud neki jól adni.
„Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta …” (János 3:16.) – Tudta, hogy az embernek mindenekelőtt Rá van szüksége. Rá, aki megváltja.
Szoktuk egymástól kérdezni, hogy mit szeretnél Karácsonyra? Ha most megkérdezné valaki tőlem, azt felelném, hogy ebből a lelkületből legalább annyit, hogy úgy tudjak ajándékozni – szívből, szeretettel -, hogy tényleg örülhessen, akinek adok.
