Ismerjük meg

„Megtiszteltetés, ha az ember szolgálhat”

A dunántúli református egyházi vezetők házastársait bemutató őszi interjúsorozatunk záró beszélgetése során Dr. Nemesné Dr. Nagy Gabriella jogász, a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnokának, Dr. Nemes Pálnak hitvese enged bepillantást életébe. Ismerje meg az olvasó az asszonyt, aki a közigazgatási osztályvezetői területet katedrára cserélte, aki a gyermekeivel együtt konfirmált, aki a presbiteri szolgálat kétkezi és döntéshozói szolgálatát is örömmel vállalja a nagykanizsai református gyülekezetben!

Az internetes keresőbe beírva a nevedet, többféle terület előkerül, kezdve a kormányablaktól, a járási gyámügyi osztályán át a szakképzési technikumig, illetve ott szerepel a neved a vármegyei etikai bizottságban is. Ennek kapcsán merül fel a kérdés, ki vagy te?
Ez mind valós, egyik sem kamu adat. Most ugyan nem a járási hivatalban dolgozom, de 2013-2017 között a gyámügyi osztályt vezettem, majd ez év augusztus 31-ig a kormányablakosztályt. 1996-ban végeztem Pécsett az egyetemen, és utána pár hónapig dolgoztam Nagykanizsán a polgármesteri hivatalnál a szociális osztályon lakásügyi ügyintézőként. Majd novemberben álltak fel a körzetközpontos gyámhivatalok, ahol 2012 végéig dolgoztam. Az etikai bizottság tagjaként még nem volt tennivalóm, mert nem fordult elő a kormánytisztviselők részéről etikai kódex esetleges megsértése. Ahol pedig jelen vagyok, az a Nagykanizsai Szakképzési Centrum Zsigmondy Vilmos Technikum, ahol egy rendészeti és közszolgálati technikusi képzésben tanítok. Bár én nem végeztem pedagógiai képzést, de kifejezetten jogi végzettségű és közigazgatási gyakorlattal rendelkező embert kerestek a pályázatban, így kerültem oda szeptember elsejével. Tizenharmadikos diákokat technikusi vizsgára készítek fel, illetve kilencedikeseknek kommunikációt és munkavállalói ismereteket tanítok.

Akkor ez egy friss dolog az életedben. Miért váltottál munkaterületet?
A váltás már régen megfogalmazódott bennem, mert nem tudtam már olyan része lenni a járási hivatalnak, ami előrébb vinné. Nagyon sok energiát tettem az osztályvezetői feladatba, de aztán hátra léptem, mert úgy gondoltam, hogy valaki fiatalabb, lelkesebb, energikusabb személy jöhet a helyemre. Ez ügyfelezést is érintő munka, ami nagyon fárasztó, folyamatos stresszhelyzettel teli és energia leszívó hatású. Az emberek nagyon türelmetlenek, borzasztóan önzők és rendkívül durván minősítenek. Szomorú képet festenek a mai társadalomról. Most egy teljesen más közegben vagyok, a napjaim kamaszok között telik, illetve más a szerepem, itt nem kell vezetőként dolgoznom. Egy vagyok a tanári karban. Lehet, hogy nem marad ez a véleményem, de jelenleg nekem az nagyon jó, hogy nem kell percről percre másokért felelnem. Minden nagyon új, főleg az oktatási adminisztráció, és eddig ismeretlen helyzetekbe kerülök, de felszabadultabb vagyok.

Hála legyen Istennek, és kívánom, hogy így maradjon! Mindig Nagykanizsán éltél?
Székesfehérváron születtem, de arról nincsenek emlékeim, mert hároméves koromban Kanizsára költöztünk. A szüleim mind a ketten kosárlabdáztak, és egy kosárlabda táborban ismerkedtek meg. A székesfehérvári Videotonnál ezt a sportot mind férfi, mind női csapatban folytathatták és munkát is kaptak ott. Ez egy nagyon jó hely volt, mert a csapattagokkal egy tömbházban laktak, nagyjából egykorú gyerekeket neveltek és tudták segíteni egymást. Például ha több gyerek beteg volt, akkor egy helyen vigyáztak rájuk, a többiek pedig tudtak dolgozni. Ott a mai napig tartó barátságok szövődtek, még a gyerekeik között is. Már sokan elmentek közülük, de ez az összetartó közösség a gyerekkorom meghatározó élménye volt. Azért kellett Kanizsára költöznünk, mert meghalt az anyai nagypapám. Anyukám inkei, apukám barcsi, azt a döntést hozták, hogy 1975-ben hazaköltöztünk Nagykanizsára. Egy nővérem van, akinek egy kislánya van. Jogász végzettségű, és Bogláron van egy ügyvédi irodája, de a legjobb az lenne, ha ő is itt lakna Kanizsán.

Ha jól rakom össze a mozaikdarabokat, akkor csak az idő alatt voltál távol, amíg az egyetemet elvégezted.
Igen, csak abban az öt évben voltam Kanizsától távol. Pécsről párosan, a férjemmel jöttünk vissza, és azóta is itt élünk, neki itt van ügyvédi praxisa. A szüleim is itt élnek, akikhez nagyon ragaszkodom, ezért nekem fontos volt, hogy Nagykanizsán éljek. A férjem pedig hagyta magát rábeszélni. Én meg másban hagytam, hogy úgy legyen, ahogy ő szeretné. (nevet)

Párosan jöttetek ki férjeddel az egyetemről. De hogyan ismerkedtetek meg?
Ez nagyon érdekes. A nővérem együtt felvételizett a pécsi jogi karra Palival, az ültetési rend abc-ben történt, ezért egymás mellett írták az írásbeli vizsgát. A folyosón pedig egy helyen vártunk a szüleimmel és a későbbi apósommal, anyósommal, akiket korábban nem ismertünk. Akkor én gimnazistaként nem is koncentráltam Palira, mert maga az egyetem nyűgözött le. Arra emlékszem még, hogy amikor kijöttek az írásbeli vizsgáról, akkor a lépcsőn lemenve lelkesen beszélték meg a helyes válaszokat. Én akkor azt gondoltam, hogy a nővéremnek Pali lesz majd a barátja, mert egy hullámhosszon voltak.

Én óvónő szerettem volna lenni, mindig is úgy láttam magam, de a szüleim lebeszéltek róla, és mivel csak a humán tantárgyakból voltam jó, ezért jelentkeztem a pécsi jogra. Mivel én nem voltam éjszakába járó, ezért a gólyatábor inkább negatív élmény volt számomra. Ott is összefutottunk Palival, de még csak nem is táncoltunk, csupán egy összenézés volt köztünk. Később aztán elmentem egyetemi rendezvényre és buliba, ahol kiderült, hogy mi ismerjük egymást. Végül is 1991 novemberétől vagyunk együtt, és miután befejeztem az egyetemet, 1996 nyarán összeházasodtunk.
Az öt éves egyetem után még két év szakmai gyakorlat várt rám, hogy szakvizsgát tehessek. Véleményem szerint a jogász végzettség szakvizsga nélkül befejezettlen és önállótlanságot eredményez, mert annak hiánya miatt nem lehetsz bíró, ügyész vagy ügyvéd. Úgy gondoltam, hogy a nehéz szakvizsga mellé nem vállalok pici gyermeket. Amint tudtam, 1999-ben egyből letettem a szakvizsgát, és 2000-ben meg is született az idősebbik fiunk, Gábor, majd rá tizenkilenc hónapra a fiatalabbik fiunk, Benjámin.

Ők hasonló természetűek?

Az idősebbik a Közszolgálati Egyetemen tanul nemzetközi igazgatást, a kisebbik pedig a Testnevelési Egyetemre jár, gyógytestnevelő lesz. Ebből már kitűnik, hogy különbözőek, ugyanakkor vannak olyan gesztusok, mozdulatok, szófordulatok, amikben nagyon hasonlók, de alapvetően a habitusuk különbözik egymástól. A kisebbik extrovertált, pörgős, intézkedő típus, a nagyobbik zárkózottabb. Kiegészítik egymást és nagyon jó testvérek. A kis korkülönbség miatt sokan gondolták, hogy ikrek. Gábor külsőre apukámra hasonlít, szeret elmélyülni dolgokban, például nemrég a mechanikus órák témájával foglalkozott, régebben vízilabdázott. Benjámin tehetségesen és szorgalmasan birkózott a gimnázium végéig, de akkor megsérült egy versenyen, és a műtét után már nem tudta úgy folytatni, hogy elérje a válogatotti célját. A sport viszont meghatározó az életében, ezért is tanult tovább gyógytestnevelőnek. Hihetetlenül jól tud motiválni, úgy gondolom, jó pedagógus lesz.

Egyetemista gyerekeitekkel hétvégente alkottok látható módon családot?
Jó ideje már hétvégén is egyre ritkábban jönnek, mert az egyetem mellett dolgoznak, és hétvégén tudnak több munkát vállalni. Valamint vannak elfoglaltságaik a barátaikkal. Mi megöregszünk, és alig megyünk valahova, ők meg már vissza is értek a haverokkal az utazásból. (nevet) A négyen egy családként élmény egyre ritkább az életünkben. De most hétvégén jönnek haza, úgyhogy ez most egy jó hétvége lesz!

Olvastam a presbiteri bemutatkozásodban, hogy a fiaiddal együtt konfirmáltál.
Igen, hárman egyszerre konfirmáltunk. Bár én mindig is ide jártam a kanizsai református templomba, itt is kötöttünk házasságot, mégsem úrvacsorázhattam, mert katolikusnak kereszteltek. Ez egyébként nem okozott nekem problémát, sőt mivel a férjem és a lelkipásztor részéről is éreztem egyfajta nyomást, ezért nem is konfirmáltam korábban. Nem szeretem és nagyon rosszul viselem, ha nyomást akarnak rám gyakorolni, ezért volt egyfajta ellenállás bennem. Tíz éve azonban, amikor a fiaink konfirmáltak, akkor eljártam a felnőtt konfirmáció felkészítő alkalmaira ide, a gyülekezeti terembe. Nagyon jó élmény volt a felkészítés, és akikkel akkor együtt voltunk, most is egy közösségben vagyunk a gyülekezetben.

A lelkiségünk erős formálója a Szentírás és a református énekanyag. Ezekből mi áll hozzád a legközelebb?
Nagyon szeretem az énekeket. A templomos életem kezdetén a „Hinni taníts, Uram” égett bele a lelkembe, ez áll hozzám ma is a legközelebb. A bibliai igék közül pedig az a szakasz, hogy „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé”. (Szerkesztői megjegyzés: Filippi 3,14) Ebből merítettem mindig erőt, amikor futni mentem. Tudom, hogy itt nemcsak a futásról van szó a Bibliában, de nekem abban is segített. Most pedig, amikor elhagytam azt a húsz évet, ami a pályamódosítással mögém került, újra megerősített ez a bibliai gondolat. Már nem nézek vissza. Tudatosan nem. Én már előre nézek, mert meghoztam egy döntést. Nem látnék rosszat, ha visszanéznék, de már előre koncentrálok. Jó akarok lenni az új munkahelyemen, ahogyan jó voltam a régi munkahelyemen is.
Nemcsak ez az egy ige van, ami erősít. Nekem az egy reggeli szertartás, hogy elolvasom a napi bibliai üzenetet. Amikor felkelek, addig nem csinálok semmit, amíg el nem olvasom az aznapra kijelölt igét. Persze vannak olyan igék, amik gyakran eszembe jutnak. Ó, hányszor el szoktam magamnak mondani, hogy „Légy erős és bátor” vagy „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk”! Ezek engem megnyugtatnak.

Gyülekezeti- és egyházmegyei, majd egyházkerületi főgondnok feleségeként is szereztél tapasztalatokat. Megosztanád ezeket velünk?
Férjem jelenlegi egyházkerületi főgondnoki szolgálata azért könnyebb, mert már a gyerekek nagyok. Egyre többször tudok elmenni vele az egyházkerületi alkalmakra, mint például a balatonfüredi lelkészszentelésre. De őszinte leszek, amikor a gyülekezeti gondnoki szolgálat mellé még az egyházmegyei gondnoki feladatok is jöttek, az sok volt. Az egy nagyon jó szokás, hogy az egyházmegyében és egyházkerületben történő eseményeken ott vannak az elöljárók is, és ugyanúgy részesei az örömnek és bánatnak, de amikor logisztikázni kellett a gyerekekkel és még én dolgoztam, akkor fárasztó volt. Mindamellett én büszke voltam és vagyok is a férjemre. A hétvége egyik napja szintén kiesett egyházi alkalmak miatt, viszont a gyerekeket akkor is el kellett vinni a sportversenyekre. Meg is oldottuk ezt, de jó lett volna, ha többet van velünk a férjem. Azt nem mondom, hogy soha nem voltam mérges, mert amikor megbeszéltünk valamit és utolsó pillanatban kiderült, hogy közbejött valami, akkor az nem esett jól. És az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy azért van egy gyereknek anyja és apja, mert más tanul tőle. Ezért a férfi minta is nagyon fontos, mert én nőként másként oldottam meg egy helyzetet.
Sok volt a távollét. Főleg, mert a férjemnek nem ez a munkája, hanem ez egy plusz vállalása azon felül, hogy van egy kenyérkereső tevékenysége. Az ügyvédi praxisban a jelenlét nagyon sokat számít, nem jól veszi ki magát, ha nem ér rá, mondjuk egy presbiteri gyűlés vagy tanácsülés miatt. Viszont ha egy megbízás kiesett, akkor lett helyette más. Tizenöt év múltán visszanézve bölcsebb vagyok, és ezt már tapasztalatként tudom elmondani.
A gyülekezeti főgondnok-váltás kapcsán tűnt fel, hogy annak idején mi még a templomban is külön voltunk tizenkét évig, mert apa a főgondnoki padban ült a szószék mellett, én pedig a gyerekekkel szemben a gyülekezeti padsorban. De bennünk fel sem merült, hogy ez másként legyen, mert neki fontos volt, hogy lássa a gyülekezet, hogy akit megválasztottak, az ott van. Ott van istentiszteleten, adománypakoláskor, vendég fogadásakor, úrasztalterítéskor.

Ezt neveltetése által hozta is magával Főgondnok úr, hiszen neki nem volt soha idegen az egyházi közeg.
Bizony, mert neki az anyai nagypapája, Dr. Nagy István lelkész volt Balatonkilitin, az édesapja és édesanyja is presbiter volt Kaposváron. Neki megszokott közeg volt, még ha nem is főgondnoki funkcióban. A fiainak is természetes közeg az egyház, és tovább adta nekik az egyházszeretetet. Hiszen a gyerekek is jöttek vele együtt a templomba, például rakták ki az énekszámokat. Tehát ők sem lepődnek meg, ha kapnak egy feladatot.

Az aktív szolgálat fonalát te is felvetted, hiszen ma már presbiterként szolgálsz a nagykanizsai református gyülekezetben. Miben nyilvánul ez meg?
A mostani választáskor jeleztem Esperes Úrnak, hogy szívesen vállalok presbiteri szolgálatot, mert már nagyok a gyerekeim, és érzek magamban kapacitást. (Szerkesztői megjegyzés: Hella Ferenc István somogyi esperes, nagykanizsai lelkipásztor) Nem mintha korábban nem segítettem volna, ha megkértek, akár gyülekezeti, akár magánügyben, de most több időt tudok erre szánni. A legutóbbi választáskor már vágytam arra, hogy felelőségteljesebb szolgálatot vállaljak a gyülekezetben, de nem azért, mert különleges vagyok, hanem mert a Szentlélek felkészített. Ez nem egy nagy pillanat volt az életemben, hanem inkább egy folyamat volt. Beszédet és előadást nem vállaltam még, de a gazdasági-, valamint a templomszépítő bizottságban is tag lettem. Ebbe nagyon szívesen részt veszek kétkezi munkával. Például a gyülekezeti terem hátsó emelvényét, amit a függöny eltakart, teljesen rendbe tettük egy nap alatt. De takarítottam már a pince helyiséget is a lelkes gyülekezeti tagokkal. Jelenleg nem a szellemi tőkém, hanem a fizikai jelenlétem hasznosítom. Szervezni, megfogni, kivinni, az ilyen feladatokat magabiztosan megcsinálom, de arra még nem állok készen, hogy arról beszéljek, ami bennem van. Tehát az alfán még nem tartok előadást.
Egyébként pedig, amikor azt kérdezik, hogy ki mit ad bele az egyházba, én azt szoktam mondani, hogy a férjemet. (nevet) Lehet mondani, hogy csinálhatnék többet a helyi gyülekezetben, de sok éve helytállok kettőnk helyett, ha úgy adódik, és amikor a férjem az egyházkerületben dolgozik, akkor azt teszi Nagykanizsáért, Galambokért, Kaposvárért, Székesfehérvárért és az összes többi dunántúli gyülekezetért. A sok utazásban fárasztó a vezetés is, ezért ha úgy van, én elmegyek vele és váltva vezetünk. Kivétel nélkül azt mondhatom, hogy olyan élményeket kapok az egyházi alkalmakon, ami feltölt. Szerintem az, hogy mi ezt a közös utazást és szolgálatot csináljuk a férjemmel, annyira közel hoz egymáshoz bennünket, hogy távol tartja tőlünk még az úgynevezett életközepi válságot is.

Mindketten jogászok vagytok a férjeddel. Paragrafusokról, jogszabályi változásokról, esettanulmányokról szoktatok beszélgetni?
(nevet) Jogi dolgokról nem igazán. Olyan nagyon ritkán előfordul, hogy valami jogi dolog azonnal kell, de nem jut eszembe és felhívom. Ugyanígy ő is felhív engem. De a jogalkotás folyamatáról soha nem beszélünk. Amikor ő készül egy egyházi beszédre, akkor azt meg szokta mutatni. Amikor hallgatom, nagyon izgulok érte, és akkor szinte fel sem merek nézni, mert lelkészek előtt és között megszólalni nagyon komoly dolog. Főleg, hogyha nem tanultad soha.

Az egyetemen nem tanultátok és gyakoroltátok, hogy hogyan kell egy védőbeszédet felépíteni és elmondani?
Nem, soha. Az csak a filmekben van. Amit az ember hoz, aminek utánanéz, abból gazdálkodik.

Két évtizedet dolgoztál gyermekvédelemben, ami nem könnyű terep, aztán a kormányablak-vezetői széket tanári pályára cserélted. Bátran nekimész a dolgoknak?
Igen. (rövid hallgatás) Látod, rávágtam, hogy igen, de azért ez árnyaltabb ennél. Eleve huszonhat évesen elvállaltam egy osztályvezetői állást. Őszintén megmondom, azért mertem megcsinálni, mert nem tudtam, mit vállalok. Hallgattam egy idősebb kolléganőre, amikor lakásügyesként dolgoztam, és mondta, hogy jogászként nem itt van a helyed, hanem pályázd meg az osztályvezetői állást. Megírtam, meghallgattak és megválasztottak. Utólag bátornak tartom magam, pedig akkor nem tartottam magam annak. Nem voltam az a vezérürü típus, ezért nem is képzeltem el magam annak, de úgy alakult az életem, hogy annak kellett lennem. Most pedig a számomra ismeretlen területre, az oktatás világába mentem ötvenkét évesen, úgyhogy bátor dolognak tartom ezt is. Nem vakmerő, de bátor vagyok.

A presbiteri bemutatkozásodban idézted Steinbach József püspök úr egyik gondolatát, amit egy Kanizsai Esték alkalmon mondott, miszerint „Az Isten ügyének odaszánt alkalmas szolga a hit, remény és szeretet embere”. Miért fontos számodra ez a gondolat?
Püspök urat sokat hallgatom és olvasom is, és az ő gondolatai, üzenetei iránymutatók számomra. Ebben a gondolatban az a legfontosabb nekem, hogy az ember érzi-e, illetve jól érzi-e, hogy először is szolga, másodszor pedig alkalmas szolga. A presbiterség számomra teljesen pozitív szolgálat. Megtiszteltetés, ha az ember szolgálhat. Ráadásul nagy felelősség a presbiterség, mert döntéshozóként is szolgálnak a megválasztottak. Főleg itt, a kanizsai református gyülekezetben, ahol óvoda, iskola, idősotthon van és konyhát működtetünk.

Református szemmel nézve a közigazgatásilag zalai Nagykanizsa Somogyhoz tartozik. Az itt élő reformátusok gyakorlatilag zalai vagy somogyi identitásúak?
Hú, most ez egy nehéz kérdés, mert a férjem és családja somogyi, a szüleim somogyiak, és ha én azt mondom, hogy zalai identitással vagyunk, akkor nagy feszültség lesz belőle. (nevet) Ez a közigazgatási és egyházszervezeti területi különbség először nagyon furcsa volt nekem, nem is értettem, hogy zalaiként miért tartozunk a somogyiakhoz, de ma már nem gondolkozom rajta. Mivel mi családilag erősen kötődünk Somogyhoz, nekem a beszédem is inkább somogyi az édesanyám miatt, ezért nem érzem zalai, főleg őrségi reformátusnak magunkat. Talán úgy a legérthetőbb, ha azt mondom, hogy Kanizsán kívül nincsen Zalához kötődésem.

Ha megengedsz egy „korszerű” kérdést, akkor azt kérdezem, hogy a hétköznapjaidnak része a fb, tik-tok és egyéb online platform?
Nem-nem. Még álnéven sem fordulok elő, nincs kamu profilom. Egyszer volt Instám, de ellopták a profilomat. Pont az enyémet, akinek volt vagy négy követője?! (nevet) Azt mondják a diákjaim, hogy „aki nincs a fb-on, tanárnő, az nem is él”. Ettől én persze nagyon is élek, és teljes életet élek. Pont ma kérdezték, hogy nézem-e Netflixen a nem tudom milyen című sorozatot. Teljesen megdöbbentek, hogy Netflixet sem nézek. Annyi, hogy messengerem van, mert régen lehetett fb nélkül csinálni. Ez egy tudatos döntés, így nem rabolja el az időmet és nem tereli el a figyelmemet. Aki engem meg akar keresni, az megtalál a való életben.

Kívánom, hogy legyen így: akinek szüksége van rád, légy annak elérhető segítője! Az interjú befejezéseként feltehetek néhány villámkérdést?
Persze!

Orchidea vagy páfrány? Páfrány.
Magvető vagy irgalmas samaritánus? Magvető.
Írógép vagy távcső? Írógép.
Jeremiás igája vagy Ezékiel csontjai? Jeremiás igája.
Kakaós vagy túrós? Kakaós.
Hangya vagy pók? Hangya.
Leprás Simon háza Betániában vagy Júdás háza a damaszkuszi Egyenes utcában? Talán inkább Pál apostol Damaszkuszban.
Fogócska vagy bújócska? Fogócska.
Dzsemfix vagy gyorspác? Egyik sem. De ha választani kell, akkor a dzsemfix.
Csillag vagy kehely? Csillag.

Köszönöm a beszélgetést!
Én is a lehetőséget!

A szerző

Írások

A szó historikus és attitűd-képző értelmében is dunántúli református vagyok. Egy városi lány falusi lelkészként, aki még mindig szeret nevetni, csak egyre kevesebbszer tud. Az irónia és cinizmus elkerülése érdekében kevesebb a saját gondolat nyilvános sorjázása, helyette előtérbe kerül az interjúalanyok megszólaltatása. Interjúim történelmi lenyomatok az online időbélyeg korában, s remélem, kiderül belőlük, hogy jó dunántúli reformátusnak lenni.