Advent lényege, hogy az akit várunk, megérkezik, eljön. Tehát megtörténik a találkozás. Ha számunkra az advent és a karácsony csak egy bölcsőben gőgicsélő mindannyiunk Jézuskáját jelenti, vagy csak egy csillagfényes-pásztoros-angyalos régi szép történetet, akkor nincs találkozás és nincs igazi advent.
Akkor csak az van, amit Ady így fogalmaz meg: „ha ez a szép rege valósággá válna, igazi boldogság szállna a világra”. Csakhogy a karácsony nem rege, hanem valóságosan megtörtént. S a világ mégsem fürdik általános boldogságban, ami „rászállt”.
Csak akkor van igazi adventünk, ha meghalljuk a hangot, ami minket szólít és hív. És ez nem egy újszülött édes csöppségé a jászolbölcső szalmái közt kipislogva, vagy egy általános szeretet-hangulat, ami a karácsonyfa gömbdíszeiről csillog ránk vissza.
Hanem annak a hangja, aki a világot teremtette, az életünket adta, aki az utolsó napon ítél felettünk, aki látja az életünket, a napjainkat, ismeri a gondolatainkat, a harcainkat, félelmeinket és örömeinket, aki testté, emberré lett, hogy osztozó társunk legyen kiszolgáltatottságban, gondban, fájdalomban, mindenben, amit az emberlét jelent, éhségben-szomjúságban, szenvedésben és végül a halálban: ez az Isten hív. A közeledő adventban is.
Nekem ez most annak a Jézusnak a hangja, aki azokat hívja, akik terheket hordoznak, akik elfáradtak.
A terhek azok a külső feltételek, a helyzeteink, amikben vagyunk. A ránk nehezedő próbák, feladatok, vagy éppen ránk bízott emberek, könnyebbek vagy nehezebbek, szeretteink vagy ellenségeink. Meg a hordozandó önmagunk: testünk, minden betegségével, gyengeségével, és lelkünk, az a személyiség, akik vagyunk, minden bűnünkkel, szenvedélyünkkel, akarásunkkal és emlékünkkel.
A fáradtság pedig az a belső állapot, ahogyan megéljük ezeket a terheket, amik rajtunk vannak. Az, ahogy ezek alatt lépdelni próbálunk, haladni le-leroskadva és újra fölállva, vinni az életünket, egymást és önmagunkat.
Meg fogom-e tudni hallani: Gyere, és pihenj meg nálam! Gyere az én közelembe minden terheddel és fáradtságoddal, hogy megújíthassalak, hogy önmagammal töltselek be, az én békességemmel és erőmmel!
Valami olyasmi ez, amit Gyökössy Endre lelkész-lelkigondozó mesélt egy családról, akik vidékről költöztek fel Pestre, nyomorúságból még nagyobb nyomorúságba. Sok gyermekkel, nehéz munkalehetőséggel, otthonról mégis valami régi, de megújult, élő hittel próbáltak boldogulni. S mikor az egyik családtagtól – ismerve nehéz helyzetünket – megkérdezte, hogy hogyan vannak, minden mesterkéltség nélkül és mosolyogva felelte az: „Eggyel többen, Bandi bácsi, és ezért jól!
Eggyel többen. Eggyel többen lehetünk akkor is, ha egyedül élünk, vagy ha ketten, hárman, vagy nagycsaládban… Eggyel többen azzal a valakivel, aki adventben jön, hív, velünk találkozni akar…
