Mi történik a holttesttel, ha meghal valaki az űrben? Soha nem gondoltam még erre. Nem célom a kérdés megválaszolása, mert ez most nem olyan fenyegető opció. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mit kezdene ezzel a helyzettel. De most inkább tekintsünk az űrből a földre. Nézzük meg ezt a csodálatos bolygót.
Ha a sötét oldalát látjuk, amit a nap nem világít meg, akkor ott ma rengeteg fényes pontból álló hálózatrendszert látunk. A mesterséges fények az űrből is látszanak. A világos oldalát nézzük, akkor meg látjuk az óceánokat, tengereket, hegységeket, síkságokat, folyókat, amelyek természetesek. Persze látunk mesterséges városokat, víztározókat is.
Ha jól megvizsgálhatnánk a messzeségből analitikus szemmel, azt találnánk, hogy zajong, „fecseg a felszín és hallgat a mély.” (J. Attila) A felszínen kavar az ember. Egyik helyről utazik a másikra repülővel, hajóval, járművekkel. Látszólag teljesen értelmetlenül. Anyagokat bányász, folyókat terel. A fellelhető atomokat különböző vegyületekké, akár mérgező anyagokká kavarja össze. Épületeket szerkeszt és odabiggyeszti a leglehetetlenebb helyekre. Növényeket ültet, majd vág ki. Állatokat nevel és öl meg. Pusztításra alkalmas eszközöket készít, telepít. Időnként egymásra rohannak a kis pöttyöknek vélhető emberhadak. Megváltoztatják a föld felszínét. Némi hőmérsékleti változásokat is előidéznek. Messziről úgy tűnik, hogy mindenki csinál valamit, sietnek, jönnek-mennek.
Jól nézzük meg ezt, mert valóban zajong a felszín. De a mélyben, és mindenek felett ősi erők feszülnek. Ritkán mutatják meg magukat. Valamikor Isten tekintett úgy utoljára a földre, hogy azt mondta jó. De akkor még nem volt ez a zajongás és fecsegés. Csak jó volt.
Később pedig ez történt: „4 Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén! 5 Az Úr pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek. 6 Akkor ezt mondta az Úr: Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak. És most semmi sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveznek. 7 Gyerünk, menjünk le, és zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás nyelvét! 8 Így szélesztette szét őket onnan az Úr az egész föld színére, és abbahagyták a város építését.” 1 Mózes 11
Az ember mindig zajongott. „1 Miért tombolnak a népek, milyen hiábavalóságot terveznek a nemzetek? 2 Összegyűlnek a föld királyai, a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és felkentje ellen: 3 Dobjuk le magunkról bilincseiket, tépjük le köteleiket! 4 A mennyben lakozó kineveti, az Úr kigúnyolja őket.” Zsoltár 2
A felszínen élő ember jogot formál arra, hogy a földet, amit csak elér rajta, birizgálja, hasogassa, felkavarja, alakítgassa. Isten szemébe röhög és az arcába vágja, hogy azt csinál, amit csak akar a földdel. Szerinte Isten semmit sem tehet. További jogot formálnak arra, hogy a földet osztogassák, fosztogassák, meghatározzák, eladják, átadják. Szóval karcolgatják. A felszínen az ember akarata kavarog, társadalmak, ipar, mezőgazdaság, elektromos impulzusok, hullámok és az azon alapuló rendszerek, net. Bankokba szimbolikus értékeket rak be, és valakik meghatározzák mi mennyit ér. A többség meg elhiszi és elfogadja. Amit civilizációnak hívunk, az nem más, mint valaki a hatalmi igényét szépen becsomagolva benyújtja az embereknek és megvalósulása esetén cserébe nyugalmat, megélhetést ígér.
De a mélyben izzik a láva, tektonikus erők feszülnek, amelyek képesek újra kiemelni a hegyláncokat, átformálni a földet, gázokat ontani. Kész teljesen új alapokról újra indítani a föld élővilágát, ha a régi már elveszejti magát.
Arra gondolok, hogy Isten magához hívja az embereket, és lesznek, akik válaszolnak neki. Ők fél lábbal nem a sírban, mint inkább Isten országában vannak. A test köti őket a földi körülményekhez, de már nem zajonganak. Mert a Lélek meg köti őket Isten országába.
Ez utóbbi állapot csöppet sem mesterséges, hanem a legősibb és legtermészetesebb dolog, amit csak ember megélhet ebben a nagy poros, felszínt karcoló zajongásban.
„Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk.
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.” / részlet, Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra
