Hallgattam egy érdekfeszítő jó adást. Olyat, ami hajdan még rádiókba is belefért, most már viszont csak podcast alapanyag. Best of Brain Bar: Minden, amit rosszul tudtál a legfontosabb globális kihívásokról. Dobos Gábor a túlnépesedéssel kapcsolatos állítások cáfolatát és helyretételét adta. Nem azért, mert maga nem a klímaváltozás ellen dolgozna. Sőt!
És pont ez az, ami gondolkodásra hívott. Használhatunk-e kritikát olyan célok mellett állított érvek felett, mely célok jók? A bolygó mentése, tehermentesítése, a teremtés védelme nem lehet kérdés. De szabad-e ezen a területen leleplezni hiteltelen forrásokat, igaztalan állításokat, vagy ez az alapvető cél elárulása? Hiszen, ha valaki nem tudja mivel foglalkozik az előadó, joggal gondolhatja, hogy ni, itt van valaki, aki cáfolja a környezetvédők állításait. De közben a beszélgetésen átsüt a hozzáértése, rálátása, hogy egy-egy ilyen állításnál mennyivel szélesebb perspektívát belát. És érintett a maga tálentumai szerint a probléma „megoldásában” vagy legalábbis igyekszik fogást találni a probléma részét képező jelenségeken a tudomány, az innováció eszközeivel.
Az egyházon belül rengeteg esetben ugyanez a dilemma. A jó cél, az emberek üdvösségre hívása, az egyház építése mindannyiunk számára cél felekezeti hovatartozástól függetlenül. Ugyanakkor leleplezhetőek-e módszerek, eszközök, állítások hamissága anélkül, hogy az a cél elárulásának minősülne? Vannak jóhiszemű közkeletű tévedéseink, mint a 365-ször leírt ne félj a Bibliában, vagy hogy a teve a tű fokán át tudhat menni, mert volt egy ilyen kapu a Jeruzsálemi városfalon (gyermekkoromban hallottam egy lelkésztől). De ezeknél a bibliából egész könnyen cáfolható állításoktól sokkal cizelláltabb és nehezebben leleplezhető mondataink is vannak, melyeknek keressük a igazságtartalmát, vagy hamisságát, esetleg azokat a kontextusokat, melyekben igazak, vagy épp hamisak lehetnek.
Gondolatkísérlet: Ha nem leleplezhetőek a rossz módszerek, a hibás állítások csak azért, mert a cél valóban szent, akkor eljutunk oda, hogy minden módszert és állítást igazol egy jó cél. Ez pedig – tudjuk a történelem számos túlkapásából haláltáboroktól forradalmak leverésén át – tarthatatlan álláspont hosszú távon. A cél szentesíti az eszközt felfogás sok vérontást legalizált már, ezeket a bűnöket és következményeiket mai napig sokan nyögjük, ahogyan hitre verni, vagy manipulálni sem kifizetődő…
Azt gondolom, hogy egy-egy macskakörmösen, vagy anélkül is megálló szent cél szent módszereket igényel, szent állításokat, és ha már azokról nem tudhatjuk biztosan, hogy szentek – mert Isten-emberi koprodukcióban nehéz kiszűrni ki hány százalékban volt alkotó – hát az embereknek kell szentnek lenni, akik a célon dolgoznak. És ez nem csak azt feltételezi, hogy új és új állításokat és módszereket vizsgálnak meg, de első renden magukat. Olyan egyháziakra van szükség, akik naponta teszik fel a kérdést maguknak és Istennek, hogy miben van fogyatkozásom, mit tehetek az egyházamért, ma merre vezetsz Jézus.
Milyen állítások vannak most épp közegyházi vizsgálat alatt? Az egyik például, hogy a missziónk intézményeken keresztül érvényesülhet. A másik, hogy a lelkészi megélhetést meg kell tartani – szinte minden áron. A harmadik egy kérdés inkább talán, hogy volt-e valaha ideális viszony állam és egyház között, melyet az egyház nem szenvedett meg így, vagy úgy.
A kritika épp annak a jele, hogy valamit féltünk, azaz kötődünk hozzá. Minek kritizálnám az oktatást, ha nem az én gyerekem tudása és jövője állna rajta? Minek kritizálnám az egészségügyet, ha nem lenne valóban élet-halál kérdése számomra és a rokonaim számára is a milyensége? Érdekes módon az ornitológusokat, könyvelőket, légiirányítást nem szoktuk kritizálni…
Van persze különbség kritikában és támadásban. Van különbség abban, hogy valakin csak a dühünket töltjük ki, és boxzsáknak használjuk, vagy kifejezzük számára az aggodalmunkat a felvett iránya felett. Ezt jó érezni, sokszor úgy érzem, ehhez gyerekszoba, érzékenység, emberség kell. De jó volna kimondani, hogy egyházkritikának helye van, mert a megszentelődésünk tere lehet.
Nagyon tetszett Dobos hozzáállása, aki azt mondta, hogy szemben a parttalan riogatással, szerinte azzal lehet hatni az emberekre, ha látnak reményt. Hogy nem az ér el változást a társadalomban, ha a vészharangot kongatjuk. A szorongó félelmében tesz annyit, amennyit a cikkek, könyvek elé adnak. A reménykedő viszont innovációt hajt végre azért, hogy ami lehet változzon, sőt talán még az is változzon, amire eddig azt hittük, nem lehetséges. Ugyanez igaz szerintem az egyházra. Akik kritikátlanul és akár igaztalan, vagy torzító állításokat nem szégyellve szeretnék védeni, azok egy gyenge Isten benyomását keltik, aki helyett nekünk kell kardoskodni, akinek ügye egyébként már veszett fejsze, csak toljuk még ki látszat létét amíg lehet. Ehhez képest Jézusnak meg még bőven vannak ránk váró ígéretei, akinek pedig látszat hatalma itt még érvényesül, de valójában már vége, az épp a sátán. Szóval a remény, azt hiszem, itt is igazabb cselekvésre és kreatívabb módszerekre sarkall, és akár kritikára. Reménységgel, szeretettel, a megszentelődés vágyával kritizálni az egyházat, és keresni olyan új utakat, amelyeken talán még nem jártunk. Szerintem ez lenne az a minta, amely segít, gyógyít, újít és megtérít.
