Megéled

A csősz és a létra

Szeptemberre elkezdett beérni a szőlő és ennek mindenfelé híre ment. Jöttek is erre a szélrózsa minden irányából boldogok és boldogtalanok, hogy vámot szedjenek a termésből. A sarcra áhítozó kétlábúak többségének szárnya és begye is volt, de akadtak zsákokkal felszerelkezett gyalogosok is, akik a sötétség leple alatt kezdték meg az éjszakai szüretet. Ezért a gazdák közösen egy csőszt fogadtak fel, hogy mindig legyen valaki, aki vigyázza az ültetvényeket. Természetesen a nagyobb gazdák ezt a feladatot saját maguk oldották meg, felismerve, hogy a közös lónak mindig túros a háta. Hiába kerül ugyanis így kevesebbe a csősz, egy ember egyszerre csak egy helyen lehet, és a csőszhöz tartozó szőlő ültetvényekkel egyenes arányban nő a felügyelet nélküli terület nagysága is.

Olvastam egy pszichológiai kísérletről a neten. A kísérlet lényege az volt, hogy 5 majmot zártak be egy elkerített részre. A tér közepére elhelyeztek egy létrát, aminek a tetejére a majmok kedvenc csemegéjét, azaz banánt raktak. Az első napon mindjárt fel is szaladt az egyik majom a létrára és jóízűen megette a banánt. Azonban a kísérletben egyfajta válaszreakcióként a többi majmot pedig leöntötték hideg vízzel. Kb. egy hétig ment ez: amikor az egyik állat megszerezte és megette a banánt, a többi hidegzuhanyt kapott. Ekkor hirtelen fordulat állt be. Ezután, ha valamelyik majom megpróbált közelíteni a létrához és így az áhított csemegéhez is, azt a többiek alaposan elpáholták. Majd a kutatók kicserélték az egyik majmot. A szerencsétlen „új fiú” már mászott is volna fel a létrára a banánért, de a többiek rögvest alaposan helyben hagyták, így kénytelen volt ő is lemondani a banán elfogyasztásáról. Aztán a kutatók egyesével szép fokozatosan kicserélték az összes majmot. Végül már csak olyan makik voltak a ketrecben, amelyek közül egyik sem tudhatott arról, hogy a banánevés a többiekre nézve hideg fürdőt jelent. Ennek ellenére a közösségi tudatba belevésődött és élt tovább a szabály, hogy aki közeledik a létrához, azt bizony cefetül meg kell verni. A kísérleti majmoknak ez lett a létra törvénye. Nehogy azt higgyük, hogy emberi oldalon ilyen nincs, mert igenis létezik ez, csak a szokásjognak, hagyománynak nevezik.

Bár most január van, és odébb van még a szőlő érés ideje. Talán azt gondolják sokan, hogy felesleges most a csőszről gondolkodni, hiszen tél van, ráadásul szőlőnk sincs. Ez így is van. De nem csak az ültetvényeken van szükség csőszre, hanem a mindennapi életünkben is. A megbízható és éber őrzőkre mindig is szükség volt és lesz is. A gyülekezetekben a presbiterek és a gondnokok a lelkészekkel együtt árgus szemekkel figyelnek, mint a jó csőszök, hogy a naptári év leteltével pontosan el tudjanak számolni a rájuk bízott javakkal. Ilyenkor meg kell olvasni a ládafiában lévőket, és számot adni a közösségnek, hogy is alakult az elmúlt esztendő, vajon mennyit haladt és milyen irányba a gyülekezet szekere.

Ahogy a kísérleti majmoknál, úgy nálunk, embereknél is vannak létrák a mindennapi élettereinkben. De mondhatnám azt is, hogy léteznek un. szent tehenek vagy tabu témák, – vagy szebben fogalmazva – megörökölt, megkérdőjelezhetetlennek tartott igazodási pontok. Ezért az emberek sem mernek fellépni ezeknek a létráknak a fokára, melyek pedig közelebb vinnének a megismeréshez, az igazsághoz, a reális helyzetfelismeréshez. Sokan azt sem tudják, mi van fent. De miért is kell annyira félni a létrától?  Sokan kíváncsiak, hogy mi van fenn, és ki is lesz az, aki majd fel meri tenni a lábát bizonyos létrák fokára. De a többség mégsem lép, mert nem akar konfrontálódni. Hitünk abban is segíthet, hogy ne kerüljük ki, ne kerüljük el messze ezeket a létrákat, még akkor sem, ha ez bizony kellemetlen teherrel, megpróbáltatásokkal, a csőszöknek látszó, de valójában létraőrzőkkel való összeütközéssel jár is együtt. Hiszen minél feljebb jut valaki a létrán, annál messzebbre lehet ellátni, annál jobb a rálátás a dolgokra. Csak az első lépések az igazán kellemetlenek és fájóak, ahhoz kell a bátorság. De el kell dönteni mindenkinek, hogy mi a cél, hova szeretne eljutni: lefelé, vagy felfelé. Jézus nem az egyhelyben toporgásra, a meglévő állapotok konzerválására hív, hanem arra, hogy kövessük őt, aki maga az út, az igazság és az élet. Ez lenne a számunkra kijelölt, előrevivő keskeny út.

Életünkben mindig ott vannak bizonyos létrák melyeket hol erővel, hol hatalommal, sokszor pedig mézes-mázas, kegyes szavakkal rögzítettek. És bizony ezeknek a létráknak is megvannak az őrzői, aki azzal érvelnek, hogy nincs itt semmi látnivaló, hagyjuk csak békén a létrát, és ehhez latba vetik minden tekintélyüket, befolyásukat. Ha ez a helyzet áll elő, azonnal tudhatjuk, hogy nagy a baj, és egy létraőrrel állunk szemben. A jó őrző ellenben azt mondja, hogy bárki szabadon felmehet a létrára, sőt jó is, ha felmegy, mert esetleg olyant is észrevesz, ami fölött a vigyázó szemek eddig átsiklottak. Mert nekünk közösen kell megőrizni, amit ránk bíztak, hogy jó lelkiismerettel el tudjunk számolni lent az emberek előtt, de fent is a Mindenhatónak. Az ige is erre buzdít: „A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakó Szentlélek által” (2 Tim. 1:14)

A szerző

Írások

Mit is írjak magamról? Férj, apa, református... Ezek mind csak címkék és skatulyák. Hiszen minden ember "titok, idegenség, lidérces messze fény". Ha megtisztelsz és elolvasod az írásaimat, jobban megismersz általuk annál, mint amit most elmondhatok magamról. Előre is köszönöm a bizalmadat. Soli Deo Gloria.