
Szeptemberre elkezdett beérni a szőlő és ennek mindenfelé híre ment. Jöttek is erre a szélrózsa minden irányából boldogok és boldogtalanok, hogy vámot szedjenek a termésből. A sarcra áhítozó kétlábúak többségének szárnya és begye is volt, de akadtak zsákokkal felszerelkezett gyalogosok is, akik a sötétség leple alatt kezdték meg az éjszakai szüretet. Ezért a gazdák közösen egy csőszt fogadtak fel, hogy mindig legyen valaki, aki vigyázza az ültetvényeket. Természetesen a nagyobb gazdák ezt a feladatot saját maguk oldották meg, felismerve, hogy a közös lónak mindig túros a háta. Hiába kerül ugyanis így kevesebbe a csősz, egy ember egyszerre csak egy helyen lehet, és a csőszhöz tartozó szőlő ültetvényekkel egyenes arányban nő a felügyelet nélküli terület nagysága is.
Olvastam egy pszichológiai kísérletről a neten. A kísérlet lényege az volt, hogy 5 majmot zártak be egy elkerített részre. A tér közepére elhelyeztek egy létrát, aminek a tetejére a majmok kedvenc csemegéjét, azaz banánt raktak. Az első napon mindjárt fel is szaladt az egyik majom a létrára és jóízűen megette a banánt. Azonban a kísérletben egyfajta válaszreakcióként a többi majmot pedig leöntötték hideg vízzel. Kb. egy hétig ment ez: amikor az egyik állat megszerezte és megette a banánt, a többi hidegzuhanyt kapott. Ekkor hirtelen fordulat állt be. Ezután, ha valamelyik majom megpróbált közelíteni a létrához és így az áhított csemegéhez is, azt a többiek alaposan elpáholták. Majd a kutatók kicserélték az egyik majmot. A szerencsétlen „új fiú” már mászott is volna fel a létrára a banánért, de a többiek rögvest alaposan helyben hagyták, így kénytelen volt ő is lemondani a banán elfogyasztásáról. Aztán a kutatók egyesével szép fokozatosan kicserélték az összes majmot. Végül már csak olyan makik voltak a ketrecben, amelyek közül egyik sem tudhatott arról, hogy a banánevés a többiekre nézve hideg fürdőt jelent. Ennek ellenére a közösségi tudatba belevésődött és élt tovább a szabály, hogy aki közeledik a létrához, azt bizony cefetül meg kell verni. A kísérleti majmoknak ez lett a létra törvénye. Nehogy azt higgyük, hogy emberi oldalon ilyen nincs, mert igenis létezik ez, csak a szokásjognak, hagyománynak nevezik.
Bár most január van, és odébb van még a szőlő érés ideje. Talán azt gondolják sokan, hogy felesleges most a csőszről gondolkodni, hiszen tél van, ráadásul szőlőnk sincs. Ez így is van. De nem csak az ültetvényeken van szükség csőszre, hanem a mindennapi életünkben is. A megbízható és éber őrzőkre mindig is szükség volt és lesz is. A gyülekezetekben a presbiterek és a gondnokok a lelkészekkel együtt árgus szemekkel figyelnek, mint a jó csőszök, hogy a naptári év leteltével pontosan el tudjanak számolni a rájuk bízott javakkal. Ilyenkor meg kell olvasni a ládafiában lévőket, és számot adni a közösségnek, hogy is alakult az elmúlt esztendő, vajon mennyit haladt és milyen irányba a gyülekezet szekere.
Ahogy a kísérleti majmoknál, úgy nálunk, embereknél is vannak létrák a mindennapi élettereinkben. De mondhatnám azt is, hogy léteznek un. szent tehenek vagy tabu témák, – vagy szebben fogalmazva – megörökölt, megkérdőjelezhetetlennek tartott igazodási pontok. Ezért az emberek sem mernek fellépni ezeknek a létráknak a fokára, melyek pedig közelebb vinnének a megismeréshez, az igazsághoz, a reális helyzetfelismeréshez. Sokan azt sem tudják, mi van fent. De miért is kell annyira félni a létrától? Sokan kíváncsiak, hogy mi van fenn, és ki is lesz az, aki majd fel meri tenni a lábát bizonyos létrák fokára. De a többség mégsem lép, mert nem akar konfrontálódni. Hitünk abban is segíthet, hogy ne kerüljük ki, ne kerüljük el messze ezeket a létrákat, még akkor sem, ha ez bizony kellemetlen teherrel, megpróbáltatásokkal, a csőszöknek látszó, de valójában létraőrzőkkel való összeütközéssel jár is együtt. Hiszen minél feljebb jut valaki a létrán, annál messzebbre lehet ellátni, annál jobb a rálátás a dolgokra. Csak az első lépések az igazán kellemetlenek és fájóak, ahhoz kell a bátorság. De el kell dönteni mindenkinek, hogy mi a cél, hova szeretne eljutni: lefelé, vagy felfelé. Jézus nem az egyhelyben toporgásra, a meglévő állapotok konzerválására hív, hanem arra, hogy kövessük őt, aki maga az út, az igazság és az élet. Ez lenne a számunkra kijelölt, előrevivő keskeny út.
Életünkben mindig ott vannak bizonyos létrák melyeket hol erővel, hol hatalommal, sokszor pedig mézes-mázas, kegyes szavakkal rögzítettek. És bizony ezeknek a létráknak is megvannak az őrzői, aki azzal érvelnek, hogy nincs itt semmi látnivaló, hagyjuk csak békén a létrát, és ehhez latba vetik minden tekintélyüket, befolyásukat. Ha ez a helyzet áll elő, azonnal tudhatjuk, hogy nagy a baj, és egy létraőrrel állunk szemben. A jó őrző ellenben azt mondja, hogy bárki szabadon felmehet a létrára, sőt jó is, ha felmegy, mert esetleg olyant is észrevesz, ami fölött a vigyázó szemek eddig átsiklottak. Mert nekünk közösen kell megőrizni, amit ránk bíztak, hogy jó lelkiismerettel el tudjunk számolni lent az emberek előtt, de fent is a Mindenhatónak. Az ige is erre buzdít: „A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakó Szentlélek által” (2 Tim. 1:14)