Április 10-én ezen az oldalon már elkezdtem a libanoni konferencia beszámolóját, most ott folytatom, ahol akkor abbahagytam.
Megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy a különböző történelmi helyzetek ellenére mennyire hasonló lenyomatokat hagy az emberekben egy-egy háború átélése. Volt részünk 2 kulturális estben is, melyen bemutatkozhattak a különböző térségek, mesélhettek országukról, életkörülményeikről. Az európai esten a magyarok és az írek, míg a közel-keleti esten a libanoniak és a szírek, valamint a libanoni és a szíriai örmények életével, kultúrájával ismerkedhettünk meg. Amikor kárpátaljai testvéreink meséltek mindazokról a nehézségekről, állami intézkedésekről, melyek Ukrajnában bevezetésre kerültek a háború kitörése óta, amelyek megkeserítik a mindennapi életüket, az egyik szíriai résztvevő szinte önkéntelenül is felkiáltott: „A ti vezetőitek meg a mi vezetőink biztosan ugyanott tanultak, vagy legalább is egy könyvből!”
Martina Wasserloos (a WCRC európai elnöke) előadásában rámutatott arra, hogy bár első renden arra várunk, de a háború nem zárul le a békekötéssel. Németként tapasztalja, hogy generációkon keresztül nyomon lehet követni a háború utóhatásait családon belül, de a társadalomban is. Fontos azt is látni, hogy a gyerekek egész máshogy élik meg a háborút, mint a felnőttek, ezért rájuk különösen is oda kell figyelni. Lehetőséget kell teremteni mindenkinek a fájdalmak, a traumák kibeszélésére, mely segít a történések feldolgozásban, a helytállásban és a jövő építésében is. Kiemelte az imádság és a hit szerepét a reziliencia (lelki ellenállóképesség, stressztűrés, rugalmasság) kialakulásában, melynek segítségével túl lehet élni az emberpróbáló, katasztrofális helyzeteket. Két német teológus, Bonhoeffer és Dorothee Sölle példájával bátorított, hogy meg lehet maradni hitvallónak háborúságos időkben is. (Milyen érdekes, hogy a világ egy távoli pontján tanulni akartam az ott élőkről, s közben az ember mindig magáról is tanul. Én sem éltem át pl. az 56-os forradalmat és az utána következő megtorlást, mégis édesanyám elbeszélései és nagybátyám disszidálása kapcsán hatással volt mindez az én életemre is, pl. azért kezdtem el már kicsi koromban angolul tanulni, noha közel az osztrák határhoz minden a németre predestinált volna, hogy majd tudjak beszélni az ausztráliai rokonokkal.)
Egy panelbeszélgetés során a képen látható (jobbról balra) egy-egy szír, libanoni, ír és kárpátaljai résztvevő segítségével megismerkedhettünk a különböző konfliktusos országokkal és élethelyzetekkel. Hadd idézzek mindegyiküktől néhány kulcsmondatot:
Petra- Szíria: Damaszkuszban éltem 26 évig, utána költöztem a nyugodtabbnak tűnő tengerpartra. Sok konfliktus jellemzi országomat életem során, volt már forradalom, földrengés, ISIS, bosszúállás, szír-szír konfliktus, izraeli- szír konfliktus, gazdasági összeomlás. Mindezt tetézi az állandó kisebbségi lét protestáns keresztyénként. Ide is félelmek között érkeztem. Most az alaviták (siíta iszlámon belül egy irányzat) irtása zajlik, de vajon kik lesznek a következők? Mi lesz velünk, keresztyénekkel? 2024. dec. 8-án megbukott az Asszad rezsim. Ugyanaz a bizonytalan helyzet most más ruhát öltött magára. A nemzetközi beavatkozás többet árt, mint használ. Van egy „Harmónia” nevű ifjúsági kezdeményezés, melynek az a célja, hogy különböző háttérből jövő fiatalokat hozzon össze. Vannak benne muszlimok és keresztyének egyaránt. A művészetek (pl. filmek), beszélgetések segítségével próbálnak dialógust kezdeményezni, pozitív energiát vinni a közösségeikbe. Megosztják háborús történeteiket, de a végső szó mindig a reménységé. Muszáj bizonyos dolgokat elengedni, elfelejteni, hogy tovább lehessen lépni. Nem lehet a végtelenségig rejtőzködni, félni, fel kell szólalni a béke érdekében. Nehezebb a lelkeket újjáépíteni, mint az országot, a lerombolt házakat. De a kezünkben a választás, hogy sebeinket nyalogatjuk vagy teszünk is valamit.
Marietta-Libanon: Most északon, messze az Izrael-Hezbollah konfliktustól lakom, délről menekültem el. Vagy 2 millió szír menekült van az országunkban. Most is súlyos a helyzet a déli részen. A hosszú (1975-1990) polgárháború véget ért ugyan, de sem a családok, sem a közösségek nem heverték még ki, sok a seb, ami még nem gyógyult be. A megbékélés emberileg lehetetlennek tűnik. Az a fiatal generáció, amelyiknek nincs első kézből háborús tapasztalata, próbál a béke, megbékélés felé elmozdulni, tanulni a múltból és előre lépni. Ez nemcsak politikai, hanem erkölcsi, lelki szükségszerűség is. Saját életünk konfliktusainak rendezése nélkül nincs megbékélés. A mi választásunk, hogy kerítéseket vagy hidakat építünk.
Liz -Észak-Írország: Hosszú protestáns-katolikus konfliktus, megosztottság jellemezte országomat. Gyerekkoromban külön laktak a katolikusok és a protestánsok. Az egyházak is megosztottak voltak, imádkoztak ugyan a békéért, de ennél többet nem tettek. Ebben a változást az „Egyedül Istenért és az ő dicsőségéért” mozgalom jelentette. A katolikusok ugyanis Istenért és Írországért, míg a protestánsok Istenért és Ulsterért küzdöttek. 200 evangéliumi vezető által aláírt dokumentumban azonban az „és”-ek elmaradtak, és egyedül Istenért és az ő dicsőségéért álltak ki, mely előrelépést jelentett a megbékélés útján. A konfliktus során pl. többször gyújtották fel a templomunkat is, éltünk át lövöldözéseket. 1998 óta törékeny béke van. A problémás helyzetet csak apró lépésekkel lehet megoldani. Amíg árulást jelent a másik oldalon állóhoz szólni, addig nincs esély a békére. Fel kell készíteni apró lépésekkel az embereket a békére. Jakab 3:18 Akik békességet teremtenek, békességben vetnek, hogy az igazság gyümölcsét arassák.
Timi- Kárpátalja: Sokat vár el tőlünk az ukrán állam, de semmit sem ad. A legszörnyűbb a családok szétszakadása. A nőkre marad a mezőgazdasági munka is. Sokan mennek el, öregek, betegek maradnak, róluk is gondoskodni kell. Isten nélkül nem lehetne túlélni ezt, nélküle már én sem lennék Kárpátalján. Sokan érkeznek hozzánk Belső-Ukrajnából, felborulnak az etnikai arányok.
3 fő veszéllyel kell szembenézni: 1. Önsajnálat: Én miért nem mentem/mehetek el? 2. Düh: Miért akarnak mások elüldözni? 3. Elfásulás: Hogy adjak reményt? Az emberek olyanok, mint Albert György szobra a Genfi-tónál: depressziósak, üresek, fáradtak, türelmetlenek. „Most legyen béke! Mikor lesz már helyreállítás?” Ez nem vezet sehova. Helyette végig kell gondolni, hogy milyen a mi Istenünk és bízni kellene benne. Személyes döntésemben az ige igazított el: „Ha itt maradtok ebben az országban, akkor felépítelek és nem döntelek romba, elplántállak és nem gyomlállak ki benneteket… Jer. 42:10 Ezután nem tehettem mást, maradtam.
Talán e néhány idézett mondat is érzékeltet abból valamit, amin keresztyén testvéreinknek át kellett/kell menni. Tanítanak arra, hogy nagyon becsüljük meg azt, amire ők csak vágynak, hogy mi itthon békében élhetünk. Ne hagyjuk, hogy a hatalom vagy a hataloméhség, a szűklátókörűség, a rosszindulat, az irigység a féltékenység vagy épp a bosszúszomj a köztünk lévő ilyen-olyan különbségeket vagy a bennünk lévő félelmeket felhasználja és egymásnak ugrasszon bennünket. Sajnos sok rossz példa mutatja, hogy milyen könnyű egy-egy konfliktust – legyen az háború vagy polgárháború – kirobbantani, ugyanakkor milyen nehéz vállalkozás békét teremteni. Pedig Jézus azt mondja: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek” Mt. 5:9 Ugyanakkor keresztyén testvéreinknek a hite, kitartása, hűsége legyen példa is számunkra, hogy az Úr segítségével, benne bízva túl lehet élni még a túlélhetetlent is, nem szabad belekeseredni, belefáradni a küzdelmekbe. Ne hagyjuk őket magukra, imádkozzunk értük is, támogassuk őket, tegyük meg mindazt, ami tőlünk telik szenvedéseik enyhítéséért, a külső és belső béke megteremtéséért.
Folytatás következik…
