Kinyitom a szemem. Akarom nyitni, mert nem bírom tovább az álmot. Éjjel van. Épp elég sötét még ahhoz, hogy összemosódjon két világ valósága. Mozdulni nem merek. Keresem a mellettem szunnyadó kezet, mintha az életem múlna a kérges kapaszkodón. Félek. Még túl élethű az esetlenül kúszó torzók sokasága. Még túl félelmetes a kiúttalan lépcsőház félhomálya, a menekülés, és túl rettenetes a bezacskózott fejű nő gonoszsága, ahogy egy óriási injekciós tűvel szalad felém.
Végül elérem a kezet és megrázom, mint aki régen látott ismerőst üdvözöl. Nem tudom, mit remélek benne, hiszen csak egy álom, ami gyötör, de mint Pilátus felesége is tette, én is keresem a megkönnyebbülést azzal, hogy megszólalok. Az ágyam szélén mintha maga a gonosz vicsorogna rám. Nem tagadom a gonoszt, soha nem is tagadtam. Túl sok a gátlástalan ocsmányság a világon ahhoz, hogy olyan balga kijelentést tegyek, hogy a gonosz, nevezzük ördögnek vagy Sátánnak, nem létezik. Ismerem álnokságát, hogy nincs pihenése. Engem sem hagy. De hirtelen azon kapom magam, hogy a 23. zsoltárt mormolom: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.” Aztán Mózes kérése jut eszembe „Most azért mutasd meg, Uram, hogy nagy a te hatalmad, ahogyan megmondtad.” Végül a Heidelbergi káté első kérdésére adott válasz egy mondatánál találom magam: „Az ördögnek minden hatalmából úgy megszabadít, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshet le a fejemről.” Alig pár perccel később, még mindig a sötétben, azokért imádkozom, akik sohasem hallották ezeket az igéket. Fáj a szívem értük, mert nem lehet egyedül elhordozni a félelem okozta szenvedést.
Azt gondolhatnánk, jó marketingfogás csupán, hogy vastagon szedett mondatok vannak a régebbi Bibliában. Jól mutat a margódísz esetleg a színezhető Bibliában, pedig ennél jóval többet jelentett akkor és most is, hogy vannak fejből idézett bibliai verseink. Ezek a Biblia olvasása közben könnyebben és hosszabb ideig rögzülnek. Az aranymondás, vagyis az adott témában tanult bibliai vers nekem sem volt a kedvencem a hittanon, mégis úgy nyitom fel manapság, mint a lelkembe raktározott túlélőcsomagot.
Biztosan vannak tőlem jóval bátrabb emberek, akiket nehéz megingatni magabiztosságukban, de bevallom, nekem nagy szükségem van támpontokra, ha minden összedőlni látszik. Ezek a támpontok pedig nem motivációs idézetek, nem csupán baráti jókívánságok, hanem bibliai történetek és versek. Régmúlt idők embereinek tapasztalatai, istenélménye, és ami a legfontosabb, Isten válasza tárul fel, hogy utat mutasson. Azonban kicsit sem mondanám a Bibliáról, hogy egyfajta lexikon. Nem a vallásos emberek gyakori kérdések lexikonja. Inkább az a szó tárul fel benne, mely magában hordozza a cselekvés felelősségét, a történés mélységét és a létezés reménységét.
Számomra végül a szó marad. Isten igéje, melyet a rettenet idején mintha nem én mondanék ki, hanem engem tesz létezővé a jelenléte. Lélegzetet ad a számba és megnyugvást a szívembe. Nincs erőm legyőzni a gonoszt, de nem is kell. Jézus azt mondja a főpapi imájában: „Az az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent.” Ezért is olvasom a Bibliát.
