Annyi komoly dolgot írtam már ide, hogy most kedvem támadt megosztani veletek egy nevettető történetet.
Ifisekkel táboroztunk a Bakonyban, a szállásunk a Kövér Egér Tanya nevű kulcsosházban volt. Egész napos kirándulás után a kulcsosházhoz visszaérve jöttünk rá, hogy a kulcs, amit egyikünk induláskor lazán bedobott a villanyóra szekrényébe, egy kis lyukon át a fal belsejében landolt és azóta is ott lapul. A tettes, hogy a teljes neve azért titok maradjon, egyszerűen csak Marcsi, egy drótból kampót eszkábált és laparoszkópiás módszerrel igyekezett kibűvölni a likon át a kulcsot, kb. 1 m-es mélységből. Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor a kampó végén megjelent egy kulcs. Marcsi az öröm minden feszültségét abban vezette le, hogy teljes erővel igyekezett kipréselni belőlem a levegőt, miközben két, két és fél oktáv hangterjedelemben, tébolyult erővel sikítozott a fülembe. Még szaladt két kört, majd bepróbálta a kulcsot a zárba. Leizzadtunk. Ez nem lehet! Ez egy MÁSIK kulcs! Hűvös volt, éhesek és fáradtak voltunk. Én ráadásul félig süket. A szemfülesebb gyerekek rájöttek, hogy az egyik ablak előtti rács simán csak fel van illesztve a falra. Leemelték, bemásztak, nekik köszönhettük a takarókat, szalonnát, kenyeret. Néhányan hozzáfogtak a tűzrakáshoz. Na, de mégse alhatunk kint a földön, miközben az aranysakálok csak arra várnak, hogy elcsendesedjünk, aztán hajrá a szemetesekre!
– Viki néni, hívja fel őket, hogy hozzanak egy pótkulcsot! – Úgy 10 óra lehetett. Sötét volt. Kisilabizáltam a villanyóra szekrény ajtajára vésett telefonszámot, bepötyögtem és azt hiszem, felejthetetlen élményt nyújtottam valakinek. Kicsöng.
– Halló,- mondja egy érces férfihang.
– Jó estét kívánok, elnézést kérek, hogy ilyen későn telefonálok, a pap vagyok a Kövér Egér tanyáról. – A vonal túlsó végén csend, nyilván várja a folytatást. – Az a helyzet, hogy beesett a kulcs a falba, mi megpróbáltuk kihorgászni, de egy másik kulcsot fogtunk ki. Ha a gyerekek nem szerelik le a rácsot, hogy bemászhassanak az ablakon, most étlen-szomjan állnánk kint a hidegben, mondjuk így sincs melegünk. Itt a füvön mégsem alhatunk. Van pótkulcs?
– Ki maga?
– Hát tudja! Viki vagyok, a pap, a Kövér Egér tanyáról. Nem, nem szívtam semmit. – Eltartottam magamtól a telefont, hogy leellenőrizzem a hívott számot. Nem láttam rendesen… – Miért, maga kicsoda? – A választ inkább nem idézem. Az mindenesetre kiderült belőle, hogy emlegetni fogja egy darabig az esetet.
Később persze megoldódott a helyzet. Sikerült felhívnunk a tényleges tulajt, aki készségesen és nagy mosollyal hozta el nekünk a pótkulcsot. Ez a kis történet pedig évek múltán is mosolyt csal az arcunkra, ha eszünkbe jut.
