Támaszthatok-e bármilyen feltételt a feltétlen szeretet számára, Aki önmagát adva nekem, tovább kíván áradni általam?
„Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” – naponta elmondjuk. Naponta belelépünk a saját csapdánkba. Mert mit is mondunk? Csak olyan mértékben, csak annyira, csak úgy bocsáss meg nekünk, ahogyan mi megbocsátunk. Miképpen mi is. Mert amúgy mi hogyan? Mennyire? Milyen feltételek mellett vagyunk hajlandóak megbocsátani?
Persze ebbe nem gondolunk bele és szinte illetlenségnek érezzük, ha ez a gondolat ilyen csupaszon elénk kerül. Felöltöztetjük, ahogy szerintünk illik. Az igazságunk és az önvédelmünk nehéz anyagú ruháiba. Hogy rá tudjunk nézni, mit is cipelünk.
Uram, eléd állok. Uram, te látod, hogy mekkora, hordozhatatlanul nagy igazam van. Ormótlan nagy, ozmium nehézségű, parázsként izzó igazam.
És Uram, te látod, ahogyan megbénít, leégeti a húst a kezeimről és agyonnyom.
Uram, te látod, hogy a bocsánatkérő szavak pernyeként miként peregnek szerteszét, ha a közelébe érnek.
Uram, te látod és láttad mindig is, amit én csak izzásának fényében nézek rémült borzalommal: a másik bűnét.
Te nem csak a bűnét, de a másikat is látod.
És látsz engem is, aki tipródok itt a szavak között: miképpen mi is…
Uram, én nem akarom, hogy igazam legyen.
Ne legyen! Nem jó, ha van.
Vedd magadhoz, kérlek, az én igazam!
Uram, te látod a szívem, milyen gyenge.
Szeretni formált kezed ilyenre.
Uram, te látod.
Lábadhoz teszem az ozmium lángot.
Nem bírom el, Uram.
Megbocsátok.
