Másnaposnak lenni nem jó. Lüktet a fej, fáj a gyomor, vatta a száj. Senki nem szereti, nem vágyik rá. Hacsak nem Bohumil Hrabal, aki ihletforrásként tekintett a másnaposságra: „Abban áll a másnaposság ereje, hogy az ember új életet akar kezdeni…” (Másik ilyen sugalló tényező volt számára a mosogatás – aki a mosogatógépek előtti időkből emlékszik az ünnepi ebédek utáni mosogatásra, az felismeri a párhuzamot.)
A másnap egy adott eseményt, időpontot követő első nap. Lehet ez egy választóvonal, valaminek a kezdete. Ahogy a másnaposság a senyvedésben és a szégyenben elválaszt a mámoros tegnapi éntől. Ez mondjuk nem túl jó, és a „soha többé nem iszom” feljajdulásából született csalfa új élet reménye a fejfájással együtt el is múlik. De esküvő vagy gyermek születése utáni másnap elválaszt a régi, társtalan vagy gyermektelen élettől. Itt a másnap egy valóban új élet első napja.
Egy hét múlva is másnap lesz. Kinek a győzelem, kinek a legyőzetés első napja. Kár, hogy nem a megbékélés napja lesz, nem választ el a gyűlölködő éntől. Pedig az azért mennyire király lenne…
Az első Húsvét utáni első nap, a hétfő (ami akkor a hét második napja volt, de ezzel most nincs dolgunk), a legjelentősebb másnap az emberi történelemben – akár rögvest ébredt rá, lásd az üres sírba lépő tanítványt, aki „látott, és hitt”, vagy lassabban eszmélt, mint az emmausi tanítványok. Álljunk meg egy pillanatra, és gondoljunk rá így: az első olyan nap, amikor a halál fullánkja már nem döfhetett. A másnap arra virradt, hogy ami a kereszten elvégeztetett, az az üres sírral beteljesedett: Isten az Ő irántunk érzett múlhatatlan szeretetéből váltságáldozataként adta Fiát, Jézus Krisztust, aki meghalt, eltemették, alászállt a poklokra, ott legyőzte a halált és feltámadt azért, hogy mi is élhessünk. Most és mindörökké.
Ez nagyon jó másnaposság! Ihletettsége tekintetében ismét idézem Hrabalt, de már az Evangélium összefüggésében: abban áll az ereje, hogy az ember új életet kezdhet! Elválasztja a halál nyomorúságában senyvedő ént az örökélet tágasságában felszabadult éntől. Engem, téged, minket.
„Jézus él, mi is élünk, / A haláltól nem félünk,
Mert ő diadalmat vett, / Bűnünkért eleget tett
Isteni erejével, / Hathatós érdemével.”
Az Ő diadalmas másnapossága egybeszerkeszti azt, amit a bűn szétválasztott. Élhetünk az Isten szeretetében, elhagyva azt, ami pusztít, ami ront, ami ellenségességet szít, hogy az élet valódi szépségére leljünk, és odavezessünk másokat is. Hogy valóban méltók legyünk ma, a jövő héten és azután is, mindvégig, örökké.
