Szombaton Budapestre figyelt a futballvilág, itt tartották a BL-döntőt. Ha olvasót is veszítek vele, megvallom, én nem nézek focit, nincs csapatom, nem vagyok szurkoló. Valójában túlzónak tartom a világ javaiból való részesedését, a játékosok dicsőítését.
Ratkó József költő 1968-ban megjelentetett, a „Ballada a városi lakásról” című versében is ezt így fogalmazta meg: „S ha mégsem lesz (gyermeked) csatár, csak holmi tudós, a marha, vagy kovács – ez a törvény: meg fog lakolni – nem kap majd városi lakást.”
Mindemellett elismerem érdemeit a focinak. Van benne valami olyan, ami még mindig milliók szemében érték, ami összeköt világnézetek, kultúrák, határok között. Ami egy táborba tud kovácsolni, és ki tud szakítani a hétköznapok szürkeségéből. A pályán lévők pedig megharcolják azt a csatát, amelyre mi nem vagyunk képesek.
A foci iránti közönyöm ellenére azért citálom ide a döntőt, hogy szemléltessem a szurkolás egy fajtájában fellehető, örömben és bánatban munkálkodó lelkületet. Hogy a hétköznapokban vagy a nagy történések idejében miként tudunk nyerni vagy veszíteni.
Erre kaptunk rálátást abban, amit a két csapat szurkolóinak egy része a meccs előtt, közben és utána megmutatott.
Már maga az a tény, hogy ezt az örömünnepnek nevezett alkalmat jelentős fegyveres erőkkel kellett biztosítani jelzi, hogy milyen lelkületről van szó. Még ilyen felügyelet alatt is a legtöbb, ami elmondható, hogy „aránylag békésen telt”, csak kisebb verekedések, törés, zúzás, tűz esett.
Mi ez például Párizshoz képest, ahol a győztes csapat tábora szétverte a várost örömében.
A kollektív öröm lehetne felemelő boldogság, de már örülni sem tudunk békességben.
Van kárhozatos és van üdvösséges öröm és bánat. Van Jézus nélkül és van Ővele megélt győzelem és vereség. Az egyik rombol, a másik épít. Az egyik gyűlöl, a másik szeret. Az egyik békétlenséget teremt, a másik békességre hangol. Az egyik leláncol és gúzsba köt, a másik felszabadít.
Jövel Szentlélek Úr Isten, légy velünk örömünkben, bánatunkban. Különben letaroljuk a világot.
