Előző írásommal elindítottam azt a sorozatot, mely a mondatok mögött megbújó érzéseket kívánja megnevezni. De többet szeretnék elérni, mint puszta szótárazás. Az érzések kimondásán túl olykor kérdéseket szeretnék felvetni, melyekre, ha nincs is egyértelmű válasz, mégis, arra késztetnek bennünket, hogy megkeressük magunkat az erkölcs, társadalmi felelősségvállalás és nem utolsó sorban istenkapcsolat skáláján.
„Talán Isten vagyok én?”- válaszolja Jákob Ráhelnek, amikor felesége kétségbeesetten gyerekre vágyik. Ma erre a válaszára épül az a központi érzés, amit szeretnék kiemelni. Ez nem más, mint a tehetetlenség.
A tehetetlenségből fakadó esetleges rossz válaszok érzéketlennek tűnnek, de valójában nem a másikról vagy a másiknak szólnak, egyszerűen a nyomás alatt nem sikerül másként kapcsolódni. Jákob válasza bár részvétlennek tűnik, mintha nem az ő baja volna, hogy nem született gyermek, ne feledjük, Ráhel a szeretett feleség volt. Ebben a válaszban tehát saját fájdalma és tehetetlensége is benne van. Az önmarcangolás az övé is. Ki ne ismerné ezt közülünk? Hányszor gondoljuk magunkat kevésnek vagy még rosszabbnak, selejtesnek, csak mert nem tudunk valamit megoldani. Amikor valamin nagyon szeretnénk változtatni, de önállóan nem tudunk, ezzel a tehetetlenséggel találkozunk. Talán éppen ezért olyan időtálló ez a történet. Egy régen élt házaspár küzdelmét látjuk benne és mégis saját kérdéseinket is. A körülmények változnak, az ember azonban meglepően hasonló marad. Ebben a tehetetlenségben élnek ma is párok, akik bár vágynak a gyermekáldásra, mégsem érkezik.
Míg a napokban újra előkerült a szívhangtörvény, és kusza morajlást indított el az abortusz cseppet sem egyértelmű kérdésében, kevesebb szó esik arról, hogy mennyire lecsökkent a nők fertilitása. Ez azt jelenti, hogy egyes becslések szerint, ma már minden második gyermek megfoganásához valamilyen fokú orvosi beavatkozásra van szükség. A mai nők helyzete sok tekintetben más, mint Ráhelé volt, több lehetőség áll rendelkezésünkre, mint valaha, de a vágy és a tehetetlenség találkozása ugyanazokat a kérdéseket hívja elő.
Jól látható, hogy már akkor is ott volt a „Bármi áron legyen gyermek!” elhatározása a szívekben. Ráhel szolgálólányát küldte be férjéhez, hogy a születendő gyermeket sajátjának mondhassa általa. Nem vonható teljes párhuzam a béranyasággal, hiszen a szolgálólány ugyanúgy a család része maradt, de egyértelműnek tűnt a gyakorlat, hogy, ha nem születik saját gyermek, majd egy másik nő méhe által lesz. A béranyaság fogalmáról keveset hallunk, de létező jelenség, még ha országunkban nem is annyira elterjedt, vagy nem tudunk róla. Ez végképp tabunak számít, ahogy korábban a lombik program kapcsán is megéltük. Titokzatosság és szégyen övezte sok helyen. Mára viszont a mesterséges megtermékenyítés utolsó szalmaszálként van számon tartva, ami amellett, hogy reményt nyújt az apró élet megfoganására, fontos morális kérdésekkel terheli meg a párokat. Nem tudok és nem is akarok úgy egyértelmű állást foglalni ebben, mint azt néha halljuk, hogy a lombikprogram bűn és olyan szerepeket ölt általa magára az ember, melyre nem kapott jogosultságot.
A Biblia történetei ritkán kínálnak egyszerű válaszokat az ilyen helyzetekre. Sokkal inkább azt mutatják meg, hogy Isten milyen emberekkel és milyen döntéseken keresztül munkálkodik.Az ember teremtése Isten privilégiuma. Hiszem, hogy Ő a kezdet és a vég. De azt is hiszem, hogy ahogy engedte, hogy a szolgálólányok gyermekei megszülessenek, és Jákob fiainak neveztessenek, úgy sokkal bölcsebben ítél a mi korunkkal kapcsolatban is, mint mi tesszük. Az én kérdésem nem áll meg ott, hogy bűn vagy nem a lombikprogram. Számomra sokkal fontosabb kérdés, hogy mekkora felelősséget vállalunk a megtermékenyített, de nem vállalt potenciális gyermekekért? Azokról az embriókról beszélek, akik élete még be van fagyasztva. Akik talán soha nem kapják meg a lehetőséget az életre. Értük ki felel? Tudunk erről ítélkezés nélkül beszélni egyházban és társadalomban egyaránt?
A kérdés végső soron talán ugyanoda vezet vissza, ahonnan elindultunk. A lehetőségeinkhez és a korlátainkhoz.Minden bizonnyal csak úgy lehet megnyitni ezeket a nehéz kérdéseket, ha hajlandók vagyunk elviselni a tehetetlenség szorítását és egyúttal meghatározni a világban és egyházban elfoglalt helyünket. Jákob kérdése is ugyanez a tehetetlenségben: Ki vagyok én ebben a helyzetben? Mit tudok tenni? Mi az, ami tőlem elvárható és véghez vihető, és mi az, ami fölött nincs kontroll és úgy kell elhordozni?
Lehet egy nőnek bármi áron gyermeke? Azt kell mondjuk, igen. Túl az erkölcs, a hit, a bioetika és büntetőjog határain, lehet. De minél tisztábban tudja valaki ezekhez való viszonyát definiálni, annál egyértelműbb lesz, hogy meddig mehet el a tehetetlensége feloldásában.
