Amikor kicsik voltunk és sírtunk, hamar megtanultuk, hogy a környezet reakciója nem feltétlenül idomul ahhoz, amit nem tudunk megnevezni, de mégis sírásra késztet. Katonadolog, hiszti, nyűgösség és fáradtság. Általában ezek a kategóriák jelentek meg, mely jelzőkről felismertük, hogy nevetség tárgyai leszünk vagy megszégyenülünk, mert nem vagyunk olyan erősek és kitartóak, nem úgy viselkedünk, mint elvárják. Ezért szép lassan elhallgatjuk, ami odabent mocorog. Sorolhatnánk még rengeteg olyan szituációt, mely tompította és alaposan le is építette az érzéseink kifejezésére való készséget. Hiszem, hogy ha bennünk van a szándék és nyitottság az érzelmekhez kapcsolódó szavak tanulására, önmagunk ismerete és társas kapcsolataink értéke is növekszik.
Isten jónak látta, hogy a Szentíráson keresztül ismertesse meg magát, de amikor kinyitjuk a Bibliát, emberi sorsokat ismerhetünk meg bennük, melyek még a nagy földrajzi és időbeli távolság ellenére sem olyan különbözőek a mi életünktől, mint elsőre gondolnánk. A csoda pedig az, hogy nincs olyan élethelyzet, melyből Isten ki akarná vonni magát vagy behunyná a szemét. A következő hetekben kísérletet teszek arra, hogy az ószövetségi József történetén keresztül megnevezzem a látott kép mögött meghúzódó érzéseket. Segítek szavakat találni ott, ahol elakadunk. Árnyalni szeretném a két végletet. Az érzéseink jóval összetettebbek annál, minthogy annyit mondjunk: jó vagy rossz.
Kezdjük hát Ráhel érzéseivel! Amikor Józsefre gondolunk, többnyire a színes köntös, a testvérek árulása vagy az egyiptomi évek jutnak eszünkbe. Pedig az élete jóval korábban kezdődik. Még azelőtt, hogy megszületett volna. A történet egy meddő asszonnyal indul. Ráhel, Jákob szeretett felesége nem szült még, miközben nővére, Lea szinte egymás után hozza világra a gyermekeket. Egyszer csak odafordul férjéhez és felszakad belőle egy mondat:
„Adj nekem fiakat, mert ha nem, belehalok!”
Olyan emberi! Gondoljunk csak bele, mit érezhet az a nő, aki minden hónapban készül az anyaságra, ám az nem kezdődik el? Hogyan hat a várakozás a házasságára és az önértékelésére? Mi történik a hittel, amikor az ima hosszú ideig megválaszolatlannak tűnik?
A Biblia többnyire nem idealizálja a szereplőit. Nem olyan embereket mutat be, akik mindig helyesen gondolkodnak, türelmesek és pontosan tudják, mit kell mondaniuk. Ráhel szavai inkább a sebzett nő kiáltásának tűnnek. Olyasvalakié, aki úgy érzi, hogy valami nagyon fontos hiányzik, ami nélkül értelmetlenné válik az élet. Tele van vágyakozással és reménységgel. De ott van ebben a szégyen, az irigység és a szomorúság is.
Azok számára, akik szeretnék, de nem jön a gyerek, ez az élet talán legfájdalmasabb része. De a „nem jön a gyermek” valójában a „nem jön az, amire vágyom” egyetemes emberi tapasztalatává válhat. Ez együttérzésre indíthat bennünket. Amikor nem érkezik a munka, amire várunk, amikor nem javul egy kapcsolat, amikor nem jön a gyógyulás, amikor évek óta imádkozik valamiért, ugyanezeket az érzéseket ébresztik bennünk.
Sokszor nincs egyből jó válasz ezekre az érzésekre. „Talán Isten vagyok én?”– hangzik a válasz Jákob szájából is. Érzéketlennek tűnik inkább a felelet, de ez a mondat jóval több mindent hordoz magában, mint elsőre gondolnánk. Ezért innen folytatjuk.
