Száz éve született Kövy Zsolt lelkipásztor, a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei igazgatója, a rendszerváltás utáni első szabad választásokon megválasztott pápai alpolgármester, akiről a kerek évfordulón domborműavatással egybekötött méltó megemlékezést tartott a Pápai Református Kollégium 2026. április 19–én családja jelenlétében. Ennek apropóján beszélgettünk Kövy Rózsa tanárnővel és Szalókyné Kövy Lilla óvodapedagógussal. Édesapjuk életútjának felidézése során szóba került hadifogság, kitelepítés, ÁEH, az első szabad választás, a Pápai Református Kollégium iskoláinak újraindítása, jubileumi megemlékezés és saját emlékeikről is szó esett. Ismerje meg az olvasó a hit és hazaszeretet generációkon átívelő erejének példáját!
Zsolt bácsinak nagy magyar szíve és erős református hite volt. Mit jelentett Édesapátok számára felvidéki származása?
Lilla: Édesapánknak ez nagyon fontos volt. Olyan környezetben nőtt fel Losoncon édesapja, Kövy Árpád lelkipásztor révén, aki a teológián tanított és a közéletben is nagyon aktív volt lapszerkesztőként és publicistaként, ami rá is hatott. A családban hangsúlyos volt a hazafias nevelés és a hitre nevelés. Ezért számára a legfontosabb az volt, hogy Istenhez és a hazához mindig hű maradjon. Figyelemmel kísérte a felvidékiek sorsát, és tartotta velük a kapcsolatot. Nagy fájdalma volt, hogy amikor 1966-ban Hollandiából először jött haza a bátyja, akivel együtt voltak hadifogságban, és szerettek volna ellátogatni a Felvidékre, akkor ő, mint megbízhatatlan, nem kapott útlevelet. (együttérző fájdalommal sóhajt)
Rózsa: Az azért érdekes, hogy két évvel korábban, 1964-ben velem volt kint, és akkor még kapott útlevelet. Emlékszem, nagyon-nagy elvárásokkal mentem tizenkét évesen Felvidékre, mert az elmondások alapján úgy gondoltam, ott mindenki magyar, és mindenki magyarul beszél. Apu úgy mesélt róla, hogy a lakosság nagy része magyar. A legnagyobb csalódás az volt, amikor mentünk az utcán, és egy magyar szót nem hallottam. Most is emlékszem arra az érzésre. Bementünk egy üzletbe és nem beszéltek magyarul, vagy nem mertek megszólalni magyarul. Ma pedig már a lakosság alig tíz százaléka vallja magyarnak magát, ami nagyon szomorú. Nagyszüleinket először Diósjenőre telepítették ki, ahol egy évig lelkész is volt a nagypapa, majd 1946-ban kerültek Városlődre, ahonnét a sváb lakosságot kitelepítették, és ott kaptak egy sváb házat. Nagymama végig ott élt, nagypapánk viszont 1947-ben meghalt. Apu 1947 szeptemberében jött haza a fogságból a testvérével, Attilával, de már nem mehettek Losoncra, hanem Városlődre kellett a szülőkhöz menni. 1944 és 1964 között, húsz évig egyáltalán nem volt otthon, Losoncon. A régiek közül akkor még nagyon sokan éltek, és többeket meglátogatott, például a tanító nénijét, a nagypapa lelkésztársának, Sörös Béla püspök özvegyét. 2017-ben voltunk utoljára, amikor Kövy Árpád nagypapának a 130. születési és 70. halálozási évfordulója volt, és a losonci templomban Böszörményi István történész szervezett megemlékezést. Apuról is megemlékezett, ami nagyon kedves emlék nekünk. Mi is mindig nagy szeretettel gondolunk Losoncra. Érdekes, hogy hasonló kisváros, mint Pápa. Talán apunak azért is sikerült gyökeret vernie Pápán, mert hasonló kisváros, mint Losonc.
Lilla: Rokonok már nincsenek Losoncon, de mindig olyan szeretettel fogadtak ott bennünket, hogy az nekünk hatalmas élményt jelentett.
Zsolt bácsi megérte Felvidék visszacsatolását. Mesélt erről nektek?
Lilla: 12 éves volt, és a visszacsatolás megünneplését soha nem felejtette el.
Rózsa: Azt gondolták, hogy ez örökre így marad.
Lilla: De aztán jött a háború.
Nem mindenkinek adatott meg túlélni a háborút és hazatérni a hadifogságból. Különlegesnek tartotta ezt a megtartatást édesapátok?
Rózsa: Hálás volt érte Istennek, nem gondolta saját érdemének. Sok tényező segítette a hazaérkezésüket. A testvére már nagyon beteg volt, folyamatosan lázas. A szovjetek állandóan létszámot olvastak, és ha nem volt ereje felállni, akkor apu emelte fel mindkét kezét, hogy meglegyen a létszám. Attila bácsi olyan állapotban volt, hogy Budapesten szanatóriumba utalták, ezért ő nem találkozhatott az édesapjával, hanem csak a temetésére ért haza.
Lilla: Olyan érdekes találkozásokkal viselte gondjukat Isten, mint például Máramarosszigeten a nagy gyűjtőben, ahol szortírozták őket, egy ismerős losonci orvossal találkoztak. Pártfogásába vette őket, megbeszélte az orosz orvossal, hogy betegszobára kerülnek, de nem veszik ki őket a szabadulók névsorából, hanem mehetnek majd haza. Amikor már mentek a vagonokhoz, akkor ez a két orvos vezette oda a nagybátyánkat, és így tudott hazakerülni. Attila bácsi negyvenöt kilóval, apu negyven kilóval ért haza. Csont és bőr volt mindkettő, pedig Attila bácsi kilencven kilós, apu pedig hatvan kilós volt, amikor bevonultak. Mindketten sportos alkatok voltak, mert fociztak, apu pedig olyan jól teniszezett, hogy az Újpest akarta leigazolni tizenhét éves korában, de a háború mindent vitt. Borzasztó, hogy a legszebb fiatal éveiket háborúban és lágerben töltötték.
Rózsa: Fantasztikus, hogy hogyan élték túl ezt az egészet. Isteni kegyelem! Tényleg. Apu hívő volt mindig, de szerintem a hite ott erősödött meg igazán. A könyvében le is ír egy történetet: az Újszövetség és Madách: Az ember tragédiája volt nála, sokszor ezek tartották benne a lelket. Egy alkalommal, amikor utaztak a vagonban, átvizsgálták őket, és az orosz tiszt egy darabig fogta, nézte a két könyvet, és Madáchot kidobta az ablakon, a Bibliával megütögette apu fejét, és visszaadta neki. A fogolytársak is ezt olvasták, és végül hazakerült ez a Biblia is.
A hadifogság után Pápán végezte el teológiai tanulmányait édesapátok. Milyen emlékeket őrzött erről az időszakról?
Lilla: 1944-ben érettségizett Losoncon, és beiratkozott a debreceni református teológiára, amit a háború miatt el se tudott kezdeni. A hadifogságból szabadulva 1947 szeptemberének közepén jött Pápára szegényes ruhában, ahol Dr. Benedek Sándor dékán nagy szeretettel fogadta, és felöltöztette valamilyen segélycsomagból. Beszámították neki a fogság éveit, és azt mondták, ha bírja, akkor két év alatt elvégezheti az öt évet.
Rózsa: Ő pedig állandóan tanult, kollokvált, és 1949-ben végzett, majd 1950-ben letette a második lelkészképesítő vizsgát. Kaposváron volt segédlelkész, onnan Enyingre került, majd 1953-ban jött ide Pápa mellé, és 39 évig szolgált Kéttornyúlakon és a három hozzá tartozó gyülekezetben.
Ti, testvérek mindhárman pápai születésűek vagytok?
Rózsa és Lilla egyszerre: Nem. (nevetnek)
Rózsa: Apu az enyingi szolgálata idején ismerte meg anyut, Schnitz Ibolyát, és 1950 szeptemberében házasodtak össze. Én pedig 1951 novemberében születtem. De nem Enyingen, mert akkor még működött a Bethesda Református Kórház szülészete, és úgy döntöttek, hogy ott szülessek meg. Másfél éves voltam, amikor Kéttornyúlakra kerültünk, és utánam Hajnalka és Lilla már Pápán született.
Zsolt bácsi életében fontos volt Pápa, ami az akkori történelmi viszonyok miatt nem fellegvárként, hanem sokkal inkább szellemi végvárként szolgált. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy édesapátok személye miatt is tudta Pápa ezt a szerepet betölteni abban a korszakban a dunántúli reformátusság érdekében. Mit gondoltok erről?
Lilla: Tulajdonképpen valóban nem egyedül volt ebben az őrző szerepben, hiszen amikor 1956-ban a pápai levéltárban levéltáros és könyvtárosként dolgozni kezdett, akkor olyan nagy emberekkel dolgozhatott együtt, mint Trócsányi Dezső és Pongrácz József, akik egykor a teológián tanárai voltak és munkatársai lettek. (Szerkesztői megjegyzés: Dékány-Simon-Kövy: Trócsányi Dezső emlékkönyv. 1995; Kövy Zsolt: Trócsányi Dezső 1889-1962 In: Istennek, Hazának, Tudománynak. 2008)
Rózsa: Kölcsönösen szerették egymást, és nagyon sokat tanult tőlük. Sokszor voltam a levéltárban apuval, talán azért hozott el magával, hogy anyunak könnyebb legyen otthon a testvéreimmel. (mosolyog) Akkor még a püspöki palota melletti épületben működött a levéltár, és kislányként én ott futkostam, ahol aztán tanultam, és később tanítottam is. (Szerkesztői megjegyzés: az államosítás következtében az egykori levéltári épületben a Zalka Máté Általános Iskola néven működött a mai Tarczy Lajos Általános Iskola.) Szóval ott dolgozott Trócsányi Dezső bácsi, aki jólelkű, igazi tudós ember volt, de gyerekszemmel mogorva embernek láttam. Pontosan tudtam, hogy meddig szabad futni a folyosón, mert az ő irodájának az ajtajáig soha nem mertem szaladni, nehogy szúrós szemmel nézzen rám. (nevet)
Lilla: A szocializmus évtizedei alatt az egyik legjelentősebb munkája az volt apunak, amikor 1981-ben a Pápai Református Kollégium alapításának 450. évfordulójára egy kiállítást rendezett. A Ráday Gyűjteményből és Kecskemétről is jöttek segíteni. A tornateremben volt egy ünnepély, és a moziban volt egy nagy gálaműsor, ahol a Dévai Géza által vezetett kórussal énekeltünk mi is.
Rózsa: Egyhetes ünnepségsorozat volt. Szeptember 28. és október 4. között volt a jubileumi ünnepi hét Pápán. Csoóri Sándor készült egy beszéddel, ami nem hangozhatott el akkor. Az elveszett utak című könyvében ezt írta róla: „Emlékszem az 1981-es ünnepségre, az iskola alapítás 450. évfordulójára. Régi dicsőség és új szégyen együtt. A szónokok úgy beszéltek a múltról, mintha az jelen is volna. Pedig nem volt az. Az iskola létezett, de a Kollégium halott volt. Egy négyoldalas vallomásban megpróbáltam volna elmondani, hogy 1952-ben bűn volt államosítani és ezzel szétzúzni egy történelmi intézményt, hiszen egy nemzetnek nem csak olyan kivételes, nagy személyiségekre van szüksége, mint Mátyás király, Bethlen Gábor vagy Széchenyi István, de szüksége van példamutató nagy iskolaegyéniségekre is, mint amilyen a debreceni, a pannonhalmi, a sárospataki, a nagyenyedi, a gyulafehérvári, a pozsonyi és a pápai volt. Az ünnepséget szervezők gondos cenzúrája azonban megakadályozta, hogy ez a vallomás elhangozzék.” De nem apuék akadályozták meg, hanem a külső, állami hatalom képviselői cenzúráztak. Ennek az ünnepségnek a fővédnöke a városi tanács volt, és ez azt jelezte, hogy az ügy kimozdult a holtpontról.
Említetted Lilla 1956-ot, mint Édesapátok levéltári munkájának kezdetét, illetve Rózsa beszéltél az 1981-es cenzúráról. Ti hogyan éltétek meg ezt az időszakot?
Lilla: Mindig azt mondta apu, hogy a legtisztább forradalom volt ’56. Mi nem úgy nőttünk fel, ahogy akkor sokan, hogy még csak nem is hallottak ’56-ról, vagy arról, hogy Erdély létezik, vagy Felvidék a miénk volt, és hogy mik történtek a hadifogságban. Bár „elbeszélgettek” velük a szabadulás után, és megfenyegették őket, hogy ha rosszat mondanak a szovjet fogságról, annak következményei lesznek. Apu számára 1956 egy felszabadulás volt, de utána volt benne félelem, hiszen a semmiért is elvittek akkoriban bárkit.
Rózsa: Anyu mesélte, hogy amikor Kéttornyúlakról egyik éjjel elvittek a fekete autóval egy katonatisztet, akkor apu két éjszaka nem is aludt otthon. Bár én már éltem akkor, de nincsenek emlékeim a forradalom napjaiból, csak az, amit elmeséltek. A hatvanas évekből már jócskán vannak emlékeim. Akkor már működött az Állami Egyházügyi Hivatal budapesti központtal, és annak a Veszprém megyei részlegét Prazsák Mihály vezette, aki aput rendszeresen behívatta magához.
Lilla: Volt olyan év, amikor elvették a hitoktatói engedélyét, mert följelentették illegális hitoktatásért.
Rózsa: Ugyanis akkor Kéttornyúlakon az iskolában már csak az alsó négy osztály működött, a felsősök Pápára jártak iskolába, ahol már nem volt hitoktatás. Vasárnaponként apu tartott gyerek-istentiszteletet, és ennek keretében foglalkozott a gyerekekkel, például az iskolai hittanoktatást nem kapó felső tagozatosokkal is. Ez valakinek szemet szúrt és feljelentette, akkor újra ment a Prazsákhoz, és egy évre elvették a hitoktatási engedélyét. Én akkor voltam negyedikes, és Pápáról járt ki hozzánk egy lelkész hittant tanítani. Ez egy keserű emléke volt apunak, mint az is, amikor nem kapott útlevelet.
Lilla: Aztán a továbbtanulásunk bonyodalma is elég szomorú dolog volt.
Rózsa: Ahhoz, hogy egy lelkészgyereket felvegyenek pedagógusnak, nagyon-nagyon jól kellett teljesíteni, és olyan körökből segíteni, ahonnan hatást tudtak gyakorolni a felvételre. Nekem megvolt a pontszámom, de helyhiány miatt elutasítottak. Ez ment akkor, és én félig-meddig feladtam. Két évig Budapesten dolgoztam, de apu biztatott, hogy adjam be Pécsre a jelentkezésemet. Akkor is elutasítottak helyhiányra hivatkozva a nappali tagozatos pedagógusképzésről, de felajánlották a levelező tagozatos képzést. Mivel már két év kimaradt a tanulásból, így elfogadtam. Bakonyjákón kezdtem tanítani képesítés nélkül, és mellette végeztem el Pécsen a főiskolát. Annyit még elmondok, hogy apu többeknek segített bejutni Győrbe a tanítóképzőbe, ahol Pataky Laci bácsi több tanárt ismert, és ő azt mondta, „Zsolt mindenkinek segítek, csak papgyereket ne küldj”. (Szerkesztői megjegyzés: Pataky László győri református lelkipásztor, lánya Czapári Endréné Pataky Éva matematikatanár az újraindított Pápai Református Kollégium Gimnáziuma első igazgatóhelyettese)
Lilla: Nem jó szemmel nézték, ha egy lelkipásztor gyereke pedagógus akart lenni. A testvérünk, Hajni végig kitűnő tanuló volt a gimnáziumban, és őt felvették Debrecenbe magyar–orosz szakra. Mivel én nagyon szerettem a gyerekeket, ezért azt gondoltam, hogy Sopronba, az óvónőképzőbe adom be a jelentkezésemet. A tanáraim csodálkoztak, mert tudták, annál magasabb szintű iskolában is megálltam volna a helyemet. Ragaszkodtam az elgondolásomhoz, mert azt a korosztályt éreztem magamhoz közelebb. Akkor húsz pont volt a maximum pontszám a felvételin, és tizenkettőtől felvették az embereket, úgyhogy azt gondoltam, nekem tizenkilenc és fél ponttal nem lesz gondom. De Pap János elvtárs, pártfunkcionárius meg akarta akadályozni, hogy felvegyenek. (Szerkesztői megjegyzés: Pap János a Magyar Szocialista Munkáspárt Veszprém megyei első titkára volt, később belügyminiszter lett, ő volt az, aki személyesen járt közben Kádár János vérbíróságán, hogy a forradalmár Brusznyai Árpád tanár életfogytiglani börtönbüntetését halálos ítéletre súlyosbítsák.) Azonban a soproni párttitkár becsületesebb ember volt, és kiállt mellettem, megmondta, hogy ilyen pontszámmal nem lehet elutasítani engem. Viszont amikor kitűnő diplomával végeztem, nekem nem volt hely Pápán, mert működtek az összefonódások. Így kerültem Vaszarra, és másfél év múlva jöhettem be Pápára, az akkori Textilgyári Óvodába, majd a Nátuskerti Óvodába kerültem. Azt tudták, hogy mi járunk templomba, de ott nem csináltak belőle problémát.
Rózsa: Svastics Gábor, a bakonyjákói iskola igazgatója egyszer megkérdezte, hogy járok-e templomba, és én megmondtam, hogy igen. Aztán azt kérdezte, hogy elvárja-e tőlem ezt az édesapám. Azt válaszoltam, hogy ez az én döntésem, és természetes, hogy ott vagyok az istentiszteleten. Ő nagyon rendes ember volt, és abszolút nem csinált a templomba járásomból ügyet.
Szüleitek és nagyszüleitek hitben járásának példája személyessé vált a saját életetekben és a következő generációkéban is?
Rózsa: Igen, mindhárman templomba járók vagyunk. Hajnalka Nagyvázsonyban lakik, az ottani gyülekezethez tartozik, ahol 3 évig presbiter is volt. Mi pedig itt, Pápán szolgálunk a gyülekezetben. Lilla 2006 óta presbiter, én 2012-2024-ig töltöttem be ezt a tisztséget. Mindketten a Séllyei István énekkar tagjai vagyunk az újraalakulása óta, illetve bibliakörbe járunk. Lilla a gyerekek között is szolgált, én pedig jelenleg is a média bizottság tagja vagyok.
Lilla: A következő generációban már más a helyzet (elszomorodik), mert sajnos a fiaim eltávolodtak az egyháztól. Bár gyerekeiket beíratták hittanra, akik előtt azonban nincs rendszeres templomba járó szülői példa. Ha nyáron nálam töltik az időt az unokák, akkor imádkoznak, és szívesen jönnek templomba. „Istennek csak gyermekei vannak, unokái nincsenek”, tartja a mondás. Remélem, egyszer megkapják azt a kegyelmet, hogy ők is hívőkké válnak. Addig meg imádkozunk értük. Kisebbik fiam könyvtárosként végzett, s jelenleg tudósításai jelennek meg a helyi közéletről, így részben folytatja nagyapja közéleti tevékenységét.
Eszter viszi tovább az egyházi vonalat. Budapesten hittanoktató, már 10 éve. Aktív gyülekezeti tag, több területen szolgál lelkesen gyerekek és felnőttek között egyaránt.
Rózsa: Eszter hitben jár, a többiekért pedig reménykedünk. Hajni testvérünk fiai sem egyháztagok. Máté, ha az egyházi vonalat nem is, de a közéletit képviseli, Budapest egyik kerületének alpolgármestere. Nagyobbik fia, Zoltán Lengyelországba nősült, és a kisfiának, Danusnak – így szólítjuk, de Dániel Zsolt a neve-, már megtanítottam az étkezés előtti és esti imádságot. Vettem neki egy gyermekbibliát, és abból olvas neki az apukája.
Hogyan éltétek meg a jubileumi megemlékezést?
Rózsa: Édesapánk személyéhez méltó megemlékezés volt. Az istentisztelet elején Halászné Kapcsándi Szilvia, a Pannónia Reformata Múzeum vezetője, apu egykori kollégája ismertette az életútját. A gyűjtemények jelenlegi igazgatója, Gerecsei Zsolt prédikációjában emlékezett meg róla. Az avatáson Köntös László, apu utóda, nyugalmazott gyűjteményi igazgató mondott szívhez szóló beszédet. Énekelt a Parlando leánykar, Parola Csaba vezényletével. A család részéről Zoltán és Eszter szólaltatták meg nagyapjuk hitvallását a dombormű leleplezése után. Hálásak vagyunk mindenkinek, aki hozzájárult az ünnepség megvalósulásához, különösen Mayerné Pátkai Tünde gimnáziumi igazgatóhelyettesnek, aki a megemlékezés megszervezésének kezdeményezője volt! Köszönjük Kiss László művésztanárnak az alkotást!
Kövy Zsolt nagytiszteletű úr hagyatéka nagyon gazdag. Számotokra mi a legkedvesebb?
Lilla: Nekem mindenképpen az Álom és valóság című könyve a legkedvesebb, ami az életéről szól, de a Gulyás Lajos mártírlelkészről írt könyve is nagyon fontos. (Szerkesztői megjegyzés: Kövy Zsolt: Álom és valóság, 2002. Kövy Zsolt: Hazádnak rendületlenül. Gulyás Lajos emlékezete. 1999) Most, hogy készültem erre a beszélgetésre, belelapoztam, és megint megkönnyeztem. Például amikor hazajöttek a fogságból, Budapesten a villamoson felálltak és tapsoltak nekik az emberek, mert látták rajtuk, hogy honnan jönnek. Nekünk a könyvből nagyon sok történet ismerős volt, mert apu sokat mesélt a fogságról. Mégis jó újra olvasni.
Rózsa: Egy kicsit emléknek szánta anyunak, ahogy az ajánlásból ki is derül. Anyu sokszor mondta neki, hogy írja le, de annyi mindent csinált apu, hogy nem volt ideje erre. Aztán, amikor időt tudott szánni rá, megírta, de anyu akkor már nem élt. (elhalkul) Úgyhogy ezt már nem élte meg. Viszont a Gulyás Lajosról szóló könyv budapesti bemutatóját igen. A könyv készítésében is részt vettem, Zoltán keresztfiammal együtt, mert aput mi kísértük el Gulyás Lajos életének helyszíneire, Levélre, Mosonmagyaróvárra, Sopronkőhidára. A fotókat Zoltán készítette, aki tizenöt éves volt akkor, és érdekelte a fényképezés. Nem beszéltünk össze Lillával, mégis ezt a két könyvet választanám én is.
Édesapátok olyan szeretettel beszélt Gulyás Lajos lányairól, mint ahogyan egy édesapa beszél a gyermekeiről. Lehet, hogy túlzok, de talán amiatt a lelkészi sorsközösség miatt volt ez, hogy tudta, abban a rendszerben akár az ő lányai is félárvává válhattak volna.
Rózsa és Lilla egyszerre: Igen-igen!
Rózsa: Itt is vannak a fényképen a lányok (mutatja a könyvből). Ildikó a legidősebb, aztán következik Csilla és a legfiatalabb Anikó. Apuék Gulyás Lajos tárgyalásán is részt vettek, és mesélték, hogy sajnos sehogyan sem tudtak segíteni. Még az az ÁVÓ-s is elment tanúskodni mellette, akit a lincseléstől megmentett, de figyelembe se vették, mert megvolt előre a koncepció. Az volt a lényeg, hogy minden társadalmi csoportból legyen halálra ítélés, kivégzés, mert azzal az egész társadalmat meg lehet félemlíteni.
Édesapátoktól kapott lelki és szellemi értékek miben határoznak meg titeket?
Lilla: A hite volt a legmeghatározóbb példa előttem, ami egy biztos alapot jelent nekem. Természetesen a hit Isten ajándéka, de az gyarapszik, például az enyém az ő példája által is. Aztán a benne meglévő hazaszeretet is meghatározó nekem. Nem csak a szűk hazát, hanem a Nagy-Magyarországot szerette. Például Erdélyt, ahova szintén volt kapcsolata, mert a féltestvére ott élt. A szerénység és alázat, ami benne megvolt, szintén meghatározó számomra. Ő nem kérkedett a tudásával, hanem megtette a magáét – a gimnáziumnál is, a teológiánál is –, és aztán félreállt. Pedig a tudása nagy volt. Dr. Vladár Gábor, az egyik könyvéhez írt bevezetőjében kitűnően képzett teológusként emlékezik meg róla.
Rózsa: Tulajdonképpen az egy külön harc volt, amit az iskoláért vívott, mert az öregdiákok kivételével egyik egyházi vezető sem támogatta igazán. Ő egy igazságszerető ember volt, de a maga igazáért nem harcolt minden áron, hanem a nagy igazságokért. Rendkívüli módon szerette a hazáját és a szabadságot, és amikor a kommunizmus alatt ezt nem élhette meg, akkor a gondolataiban élte meg a szabadságot. A Refi újraindítása után a teológiáért is sokat dolgozott, mert tulajdonképpen ahhoz kötődött jobban, hiszen a középiskolát még Losoncon végezte, de a teológiát itt, Pápán. Annyit pontosítok, hogy apu kisgimnazista Losoncon volt, aztán hadapródiskolába került Pécsre, majd Sopronba, és aztán maga kérvényezte a püspöknél, hogy visszamehessen Losoncra, így ott érettségizett.
Említette Rózsa, hogy a Pápai Református Kollégium iskoláiért harcolt Zsolt bácsi. Ennek a küzdelemnek személyiségén és lelkiségén túl azért is lehetett kulcsembere, mert a rendszerváltáskor Pápán alpolgármester lett. Mire emlékeztek ezzel kapcsolatban?
Rózsa: Lilla már elmondta, hogy a hit, a hazaszeretet, a szerénység és alázat példáit adta nekünk, de azt is tőle kaptuk, hogy hittünk a demokráciában. Ő nagyon-nagyon hitt abban, hogy valódi rendszerváltás lesz, és az MDF-ben politizált is. (Szerkesztői megjegyzés: Magyar Demokrata Fórum, az 1990-es választást követően kormánykoalíciót vezető párt.) Az önkormányzati választásokkor a Kéttornyúlak-Borsosgyőr körzetben képviselőnek választották, majd az alakuló ülésen a két alpolgármester közül ő lett a kultúráért felelős. És mi ezt nem tudtuk! Abszolút nem beszélt róla. Úgy tudtam meg, hogy mentem tanítani, és egy volt kolléganőmmel találkoztam, aki gratulált apu alpolgármesterré választásához. Én pedig kijavítottam, hogy csak képviselőnek választották (nevet), és aztán kiderült, hogy tényleg neki van igaza. Sok mindenen dolgozott, és mindent megtett azért, hogy egyezség szülessen, és induljon újra az iskola a régi épületében. Nagyon jóban volt Antall József miniszterelnökkel, hiszen az MDF-nek választmányi tagja is volt, és amikor arra került a sor, hogy legyen a Petőfi gimnáziumnak új épülete, egyenesen hozzá fordult anyagi segítségért, és meg is kapta. Ő ezzel nem kérkedett, nem tolta előtérbe magát, de ez így volt.
Lilla: Nagyon szerény volt, és mindenkin igyekezett segíteni. Olyat is hallottunk, hogy nem egyszer bementek hozzá segítségért a Polgármesteri Hivatalba, és sokszor a saját pénztárcájából adott.
Emlékszem, a Kollégium tanulóit és hallgatóit is évről-évre támogatta a Mándi Márton István Pápai Református Kollégiumi Alapítványon keresztül.
Rózsa: Az alapítvány létrehozásának az volt az elsődleges célja, hogy a Kollégium iskoláinak újraindítását segítsék anyagilag is, és ha működik majd az iskola, akkor a tehetséges, rászoruló diákokat patronálják. Sőt, még iskolai eseményeket is felkaroltak, például erdélyi kirándulást is támogattak. Akkor még több mindent lehetett támogatni, mert jobban volt pénz a külföldön élő és onnét valutában adakozó öregdiákoknak köszönhetően. Sok nehézségbe ütközött a Kollégium visszaállításáért folytatott küzdelem. Amikor 1988-ban a könyvtárban fogadta az öregdiákokat, másnap megjelent nála egy rendőrtiszt, és számonkérte a gyülekezés miatt. Ennek a feljelentésnek már nem lett következménye.
Lilla: Már 1981-ben tárgyalt Pozsgai Imrével, aki művelődési miniszter volt, és Köpeczi Bélával, aki a következő évben lett miniszter. Nekik javasolta, hogy a Pápai Református Kollégium Gimnáziumát vissza kellene állítani. De akkor nem volt fogadókészség rá, csak később gyorsultak fel az események az alapítvány létrehozása által.
Rózsa: Igen, 1987-ben kezdődött, aztán 1988-ban felgyorsultak az események, és 1989 májusában jegyezték be az alapítványt. Somogyi József szobrászművész és Csoóri Sándor költő is volt elnöke az alapítványnak, és mindvégig segítették apu munkáját, ami nehéz volt, mert az egyházi vezetők nem nagyon támogatták. Kovách Attila dunántúli püspökkel is heves vitákat kellett folytatni.
Lilla: 1988 januárjában voltak fenn Budapesten apuék az öregdiákokkal Tóth Károlynál (Szerkesztői megjegyzés: Tóth Károly dunamelléki püspök), de ő sem pártolta igazán, mégis a Baár-Madast egy évvel előbb adták vissza, mint Pápát. Úgy emlékszem, hogy a Vasárnapi Újságban nyilatkozott akkor Somogyi József, hogy micsoda dolog, hogy egy jóval későbbi iskolát előbb visszaadnak, Sárospatak és Pápa pedig még nincsen egyházi kézben. Utána már jobban mellé álltak.
Rózsa: Apu ezeket a küzdelmeit és segítő támogatóit mind leírta, amikor az alapítvány ötéves történetét megírta A Mándi Márton István Pápai Református Kollégiumi Alapítvány 1989-1994 című könyvében.
Lilla: 1990 decemberében a város önkormányzata elhatározta az újraindulást, majd 1991 áprilisában az egyházkerület is döntött az újraindulásról. Akkor nevezték ki aput főigazgatónak, Bujáky Miklóst pedig gimnáziumi igazgatónak. Így indult el aztán 1991. szeptember 1-jén a tanítás közel negyven év után. Mi is részt vettünk a történelmi jelentőségű évnyitón, ahol hallgathattuk Antall József miniszterelnök tanévnyitó beszédét.
Rózsa: Aputól örököltük, hogy a Pápai Kollégium és maga Pápa fontos. Azt, hogy neki mennyire fontos volt és mennyire kötődött hozzá, leginkább az utolsó beszélgetésünk mutatta. Már a kórházban feküdt, nem tudta, hogy hol van, azt hitte, Szombathelyen, de mondtam, hogy „Nem, dehogy, apu, Pápán vagy!”. Mire ő azt mondta: „Isten áldja Pápát!”.
A temetési énekeskönyvem hátuljában 2010 óta őrzöm Zsolt bácsi temetési istentiszteletének liturgiás lapját. Eszembe juttatja, hogy bár általment, de sok-sok lelki és szellemi értéket hagyott hátra nekünk.
Lilla: A templomban ravatalozták fel és ott búcsúztattuk el.
Rózsa: A templomból gyalogos gyászmenettel kísértük ki a temetőbe aput.
Lilla: Amilyen szerény volt, lehet, hogy ő ezt túlzásnak tartotta volna…
Rózsa: …bár ebben mi inkább a hálás utókort érzékelhettük. Ahogy abban is az ő kiválóságát elismerő szeretettel találkoztunk, hogy a város díszsírhellyé nyilvánította a nyughelyét, ami nagyon jólesett nekünk.
Valóban szép gesztus.
A testvérkapcsolatban évtizedek múltával is megmarad a játékosság, főként, ha pedagógusokról van szó. Elfogadjátok, hogy a beszélgetésünket egy villámkérdés-játékkal zárjuk?
Rózsa: Szívesen. Reméljük, jól felelünk. (összenézve nevetnek)
Buborékfújó vagy síp? Rózsa: Síp! Lilla: buborékfújó.
Lévi Máté vagy Simon Péter? Rózsa: Simon Péter. Lilla: Simon Péter.
Szikla vagy kavics? Rózsa: Szikla. Lilla: Szikla.
Sára a sátor mögött hallgatózik vagy Márta a konyhában fáradozik? Rózsa: Fáradozó Márta. Lilla: Legyen Márta.
Bizalom vagy talpraesettség? Rózsa: Bizalom. Lilla: Bizalom.
József a kútban vagy Jónás a halban? Rózsa: Jónás a halban. Lilla: József a kútban.
Előtérben vagy háttérben? Rózsa: Előtérben. Lilla: Háttérben.
Jézus beszélgetése Jairussal vagy Jézus beszélgetése Zákeussal? Rózsa: Válasszuk Zákeust! Lilla: Legyen Jairus!
Vonat vagy repülő? Rózsa: Vonat. Lilla: Inkább vonat.
Köszönöm a beszélgetést!
