Azt hiszem, mindannyiunk életében van legalább egy időszak, amire utólag csak úgy tudunk visszagondolni: rabszolgaság volt. Nekem ilyenek voltak a nyári gyári diákmunkák.
Három műszakban dolgoztam egy üzemben, ahol autók visszapillantó tükreit gyártják. Soha nem éreztem még olyan távolinak a mondatot, hogy „a munka szabaddá tesz”. Inkább kizsákmányolt fizikálisan s érzelmileg. Ott a munka inkább azt jelentette, hogy ugyanazt a mozdulatot ismétled órákon keresztül, teljesíted a napi normát, közben pedig műszakvezetők és csoportvezetők figyelik, hogy véletlenül se lassuljon a termelés. Dudaszóra ettünk és pár percnyi időt lopva mentünk mosdóba. Mintha az ember egy pillanatra sem rendelkezhetne önmaga fölött.
Sokszor azon gondolkodtam, vajon miért vállalja ezt bárki hosszú éveken keresztül. Persze tudom a választ. Mert élni kell valamiből, pénzt kell keresni. Nekem is ez volt a legfőbb motivációm. Csakhogy a pénz különös úr. Lehetőségeket ad, mégis könnyen uralkodni kezd rajtunk. Olyan döntéseket is meghozat velünk, amelyeket talán szabad emberként nem hoznánk meg. Így válik szinte észrevétlenül rabszolgatartóvá.
Ám József történetében a rabszolgaság nem hasonlat. Őt valóban eladták. Egyik napról a másikra elveszítette az otthonát, a családját, a szabadságát és mindenféle önrendelkezését. Valószínűleg nem úgy képzelte az életét, hogy idegenek tulajdona lesz. Mégis érdekes, hogy a Biblia viszonylag keveset beszél arról, mit érzett eközben. Nem olvasunk hosszú panaszokat, pedig lett volna oka rá. Úgy hiszem azért, mert a történet elsősorban arra akarja felhívni a figyelmet, hogy a szinte lehetetlennek tűnő körülmények közepette is van bizonyos fokú mozgástér. Mert nem mindegy, hogy az ember idővel megkeseredik, vagy elfogadóvá válik.
A megkeseredés valahol ott kezdődik, amikor azt érezzük, hogy többé nincs semmiben választásunk. Hogy már csak elszenvedni lehet az életet. József viszont mintha újra és újra megtalálta volna azt a néhány négyzetmétert, ahol még szabad maradhatott. Nem dönthette el, hol él, vagy hogy kinek dolgozik, de eldönthette, hogyan dolgozik és közben milyen ember marad.
Talán ez az elfogadás egyik legnehezebb formája, mert ez nem ugyanaz, mint a beletörődés. Felismerem, hogy vannak helyzetek, amelyeket nem tudok megváltoztatni, de attól még nem kell hagynom, hogy azok teljesen megváltoztassanak engem. Ezt nekem is csak évekkel később sikerült meglátnom és még most is tanulom.
A gyárban nem lettem gazdag. Aki ott dolgozik, tudja, hogy abból a fizetésből ritkán épülnek paloták. Nekem mégis sokat jelentett az a pénz, mert abból lett jogosítványom. Ezért többre értékelem a tényleges fizetőértékénél. Megtanultam, hogy minden kereset mögött fáradtság van, és talán ami ennél is fontosabb, hogy olyan emberekkel találkoztam, akikkel máskülönben valószínűleg soha lettem volna egy légtérben. Olyan beszélgetésekre emlékszem, amelyek túléltek minden műszakot és átsegítettek a rabszolgalétnek tűnő napi 8-12 órás műszakon.
Utólag rájöttem, hogy a rabszolgalétben is lehetnek értékes pillanatok. No nem azért, mert maga a rabszolgaság jó, hanem mert Isten még oda is képes elültetni valami jót, ahová mi magunktól soha nem mennénk.
Ezért érdemes néha feltenni magunknak néhány kérdést.
- Mi az az élethelyzet, amelyet most rabszolgaságként élek meg?
- Mi az, amin valóban nem tudok változtatni?
- Mi az, ami még mindig az én kezemben van?
Lehet, hogy nem tudok munkahelyet váltani, lehet, hogy nem tudok kilépni egy nehéz élethelyzetből és lehet, hogy még hosszú ideig ugyanott kell maradnom. De vajon a lelkületemnek is ugyanott kell maradnia?
József története nekem azt üzeni, hogy Isten sokszor nem azonnal a helyzetünket változtatja meg. Először bennünk kezd el dolgozni, mert megesik, hogy fontosabb az egyén változása, mint a környezet megváltoztatása. Szerintem épp ez az első lépés a valódi szabadság felé.
