Horváth Gergely rádiós riporter beszélgetett Steinbach József püspökkel a REND-en 2026. június 28-án a veszprémi színházkertben. Az alábbiakban a beszélgetést a maga teljességében, csak a legszükségesebb, az élő beszéd írásba foglalásából adódó korrekciókkal adjuk közre.
(Az I. rész A kezdetekről elolvasható itt: https://megvanirva.hu/bucsu-a-puspoki-szolgalattol-i-resz-az-alapokrol/ )
Horváth Gergely: Két kifejezés fogalmazódott meg bennem, miközben hallgattalak, Püspök úr: az egyik a szolgálat, a szolgáló lékek, a másik pedig az öröm. Ami kívülről látszik, az valóban a tiéd-e? Illetve, ha ez akár így van, akár nem, a püspöki 18 év melyikre nézve jelentett nehezebb kihívást?
Steinbach püspök: Igazából 2018-as évről beszélünk, mert éppen 18 éve voltam balatonalmádi- balatonfűzfői lelkész, amikor 44 évesen megválasztottak püspöknek. Hadd mondjam meg nektek őszintén, hogy én soha nem gondoltam volna, hogy belőlem püspök lesz. Nem is tudom, hogyan történt ez az egész, már felidézni sem tudom. Nem készültem erre, soha eszembe sem jutott. Viszont óriási megtiszteltetésnek éreztem.
Ugyanakkor mindig ott volt egy szerető gyülekezet mögöttem (Balatonalmádi-Balatonfűzfő), amely a püspöki szolgálat 18 éve alatt elhordozott. Sokkal kevesebb idő jutott rájuk, mint kellett volna. Én nagyon köszönöm nekik, hogy szerettek és szeretnek bennünket, hogy elhordozták a hibáinkat, hogy 36 évig közöttük szolgálhattam. Igazából minden örömöm/örömünk ebben a két gyülekezetben adatott, ami a püspöki szolgálatban is megerősített. Szeretném itt megköszönni a gyülekezeteimnek a családom nevében azt a szeretetet, amit mindig is kaptam és folyamatosan kapunk tőlük, és azt is, hogy velem voltak. Próbáltam a terepen maradva püspökként is mindent megtenni a gyülekezeteimért. De azért sok volt a hiátus, és ez mindig feszültséget okozott bennem. Ugyanakkor pedig azt éreztem, ha nem lennék gyülekezeti lelkipásztor, akkor egyházvezetőként lógnék a levegőben. Ha nem vagyok ott a terepen, akkor csak egy elméleti egyházvezető vagyok.
(Körülnézve Steinbach püspök többeket is megszólított név szerint a hallgatóságból, akik gyülekezetéhez tartoznak, és köszönetet mondott.)
Igazából a püspöki 18 év is ezzel az örömmel és boldogsággal telt, nem is akarom ezt hosszúra nyújtani. Szeretném megköszönni a Dunántúli Református Egyházkerület nagy családjának ezt a 18 esztendőt, a megtiszteltetést, a bizalmat, hogy bíztak bennem, méltatlanban, s hogy az Isten alkalmassá tett – mert önmagamban alkalmatlan vagyok –, erre a feladatra. Öröm, hogy úgy vagyunk együtt, hogy szinte mindenkit ismerek, hogy úgy tudok végigmenni a REND fesztiválon, hogy folyamatosan megállhatok, és megölelhetjük egymást, és válthatunk egy-két szót. Arra igyekeztem, hogy pásztori egyházvezető legyek, lelkipásztor maradhassak egyházvezetőként is. Ez nem könnyű egyébként a mai világban, de bízom benne, hogy valamennyire sikerült. Szerettem volna mindenkire odafigyelni.
A három ciklus egyébként nagyon-nagyon más volt. Az első ciklus volt számomra a legfelemelőbb. Olyan tartalmi kérdésekkel foglalkozhattunk, amik tényleg Isten országát építik Bellai Zoltánnal, akit azóta hazahívott az Isten, és Köntös László főjegyző úrral. Nem is akarom azokat a programokat felsorolni, amit elkezdtünk a misszió terén: a sokféle találkozót. Egészen rendkívüli alkalmak voltak ezek. Aztán a második ciklus inkább már a beruházásokkal telt, amik természetesen szintén nagyon fontosak. Az elszámolás óriási felelőssége nálunk volt, és bántott, hogy ez egy kicsit elvont bennünket a tartalomtól. De természetesen örültünk annak, hogy sok minden megújulhatott, és dicsőség ezért az Istennek. A harmadik ciklus volt a legnehezebb, mondhatni emberpróbáló. De hálás vagyok a próbatételekért, hálás vagyok a kínokért is, hadd mondjam így. Hálás vagyok azért is, amikor úgy feküdtem le, hogy nem tudtam, hogy hogyan tovább, vagy szabad-e ezt egyáltalán így folytatni. De az Isten reggelre megadta az erőt, a megoldást, megújult minden nap az Ő kegyelmében. Most soroljam? Covid, háború, népszámlálás, kegyelmi botrány, országgyűlési választások és közben sok minden egyéb, amit ebben a hat évben átéltünk mindezek vonzataival.
Alázattal és talán elérzékenyülve, kedves dunántúli testvérek, hadd köszönjem meg nektek a bizalmat háromszor hat éven keresztül. Bocsássatok meg, ha valamit nem jól csináltam. Az én szívemben öröm és hála van értetek. Áldjon meg benneteket az Úr! Még egyszer, ha lehet, visszatérek a gyülekezeteimre: áldja meg a Dunántúli Egyházkerületen belül az almádi – fűzfői gyülekezeteket is az Úr.
(Steinbach püspök újabb és újabb testvéreket ismer fel és nevez meg a gyülekezetből.)
Horváth Gergely: Nem tudom, mit jelent, hogy a püspöki szolgálatod alatt épp harangoztak?
De megkérdezem még egyszer, hogy a szolgálatban vagy az öröm megőrzésénél éreztél-e nagyobb kihívást ezalatt az időszak alatt?
Steinbach püspök: Akkor erre nagyon röviden próbálok válaszolni: maga a szolgálat adta az örömet. Minden nap megvolt a feladat, és annak örömmel, lendülettel állt neki az ember. Estére elfáradt, reggelre azonban megújult az Úr kegyelme. És nagyon jó az, hogy folyamatosan van feladat. Ezt az ember nyugdíjasként is megtalálja nyilván a maga szűk körében. Feladatnak, szolgálatnak mindig kell lennie, és az ember a szolgálatból meríti az örömet. A legnagyobb kihívású szolgálatok is örömmel töltöttek el. Még az is, ahol azt éreztem, hogy: „Jaj, ez nem sikerült. Ebben az igehirdetésben nem tudtam átadni azt, amit szerettem volna. De Uram, köszönöm, hogy elvégezhettem.”
A tegnapi napon például nem tudtam megtenni még azt a minimumot sem, hogy minden egyes, a meghívásunkat elfogadó művészhez odamenjek a köszönet szavával. De az előző napokban derül ki, amikor az ember már a saját beosztását nézi, hogy óránként van egy megszólalásom, és igazából csak oda tudok eljutni, ahol a feladatom van. Ezeken az alkalmakon valamit mondani kell. Erősen imádkoztam azért, hogy Uram, 5 órakor abban a nagy melegben – miközben már folyamatosan órákon keresztül beszéltem –, adj valami üzenetet, amit át tudok adni. És mindig megtapasztalom az Úr könyörülő irgalmát.
Tehát a szolgálat az öröm, és a szolgálatból nyerjük az örömöt, és a hálaadást. És ez az öröm vethet véget a panaszkultúrának, a református panaszkultúrának különösképpen. Mindent meg lehet beszélni féltő szeretettel: hogy min kell változtatni, mit kell másként tenni. Vegyük észre, hogy van pl. az „Ez is református”, ami 100 szolgálati pontról mutat be. Nézzék csak át, hogy csak az országos egyház mennyi mindent csinál! A 100-ból 15-öt ha ismerünk, és akkor még az egyéb szolgálati területekről nem is beszélünk. A lényeg tehát: szolgálat, öröm és hálaadás.
Horváth Gergely: Ez akkor a gyógyír a református panaszkultúrára, amit most elmondtál?
Steinbach püspök: Ez a református panaszkultúrára az egyetlen gyógyír. Mindig azt észrevenni először, ami jó, amiért hálát lehet adni, és akkor így, ezzel a lelkülettel, Krisztussal és egymással hitben megerősödve lehet beszélni arról, hogy mit kellene másként. És én nagyon várom a következő ciklustól, imádkozva a következő ciklus minden választott vezetőjéért és testületi tagjáért, hogy beszéljük át a dolgainkat! Ebben semmi sértődés nem lehet. Nézzük meg, mi az, ami sikerült, és mi az, amit másként kell csinálni. Ez a dolgoknak a rendje, mert közben a világ is változik körülöttünk, meg egy egyházvezető is elfárad, egy testület is elfáradhat. Ezért jó, hogy van vérfrissítés. A panaszkultúrával szemben a szolgálat, öröm és hálaadás hármassága eszembe juttatja azt, amit szeretett tanárom, Boross Géza professzor úr mondott nekünk, mert ez is a szolgálatból nyert örömről szól: „Kezdj neki – Jöjj, Szenlélek Úristen! -, és a lehetetlen lehetségessé válik, és akkor eléred azt, hogy a szolgálatban a kelleténél jobban nem szégyenülsz meg.”
Horváth Gergely: Püspök úr, a mögötted lévő tapasztalat azzal a lelkülettel egyetemben, amellyel most minket is megvendégeltél és megajándékoztál ebben a beszélgetésben elérte, hogy szerintem sokan megyünk el innen másként, mint ahogy ide beültünk. El kell mondanom azt is, hogy olvastam azt az összefoglalódat, ami a három ciklust összegezte több mint 10 oldalon. Ez egy megrendítő olvasmány, sok szempontból az. Most egyet szeretnék csak kiemelni: azt a mennyiségű és különböző típusú munkát, ami a te személyednél, a püspöknél összeér. Jóváhagyni, megnézni, beruházástól a lelki életig mindent. Ez olvasva is nagyon terhelő volt. Ha belegondol az ember, hogy mindezt te megtetted, ezért külön köszönet és hála illet. Azt is gondolom ugyanakkor ezek alapján, hogy van elképzelésed arról, hogyan nézzünk most az egyházunkra, és mi tudna segíteni a leendő püspököknek? A te személyes megélésed és látásod érdekelne!
Steinbach püspök: Hadd kérjem azt a jelenlévőktől, hogy mivel szeptember 5-tel hivatalosan elkezdődnek országos szinten – sőt még másik két Kárpát-medencei egyháztestben is velünk együtt – az országos tisztújítási folyamatok, imádkozzunk azért, hogy „Jövel Szentlélek Úristen, és mutasd meg nekünk minden területen az alkalmas embereket.” Higgyék el, hogy ez nem egy sablonformula, hanem nagyon komolyan mondom ezt.
A másik, amit feltétlenül el kell mondanom, hogy a püspöki szolgálatnak, vagy bármiféle vezetésnek nagy áldása, ha az ember talál olyan munkatársakat, akikben megbízik, akiket megbecsül, és akikhez mindig fordulhat a munkaidő letelte után is, hétvégén is, ha kell, akkor éjszaka is, mert felveszik a telefont. Nekem adattak ilyen munkatársak a püspöki hivatalban. Nehéz neveket mondani, mert sokakat kihagyok, de hadd említsem meg Farkas Gergely tanácsos urat, hadd említsem meg Kovács Jánost, aki évi 100 000 kilométeren keresztül visz engem, hogy hátul az egyházkerületi kocsiban tudjak dolgozni. Másképp lehetetlen lenne elvégezni a munkát, ha ezeket a kilométereket nekem kellene levezetnem. Hadd mondjam el, hogy ha egy püspöknek az egyházkerület sofőrt biztosít, az nem luxus. Elmenni például Debrecenbe és visszajönni, az oda-vissza 8 óra. Ha a sofőr vezeti le, az egy olyan munkaidő, amit nem lehet pótolni. De egy püspöknek nemcsak Debrecenig kell elmenni, hanem Kolozsvárig, vagy Sepsiszentgyörgyig, vagy egészen távoli utakra is. Sokat gondolkoztam ezen a kérdésen, mert az elődömnek nem volt sofőrje, ezt én vezettem be. Hál’ Isten, hogy mikor Köntös László főjegyző úr észrevette, hogy vezetés közben kezemben van a könyv, és úgy készülök, akkor fél év után felvetette, hogy ez így nem mehet tovább, lépni kell. A mai napig köszönöm ezt neki. De köszönet a gazdasági vezetőknek, Mátrai Lászlóné Katalinnak, aki mindig szól: „Itt túlléptük a keretet, ez hogy van pontosan?” Hála a beruházási osztályért, akik ott vannak szívükkel-lelkükkel, amikor el kell számolni. Jobban megbízom bennük, mint magamban. És olyan csodálatosan végzik ezt a munkát, hogy nélkülük nem menne. Ahogy a gyülekezetünkben is köszönöm, hogy attól ment a gyülekezeti élet – a legfontosabb alkalmakon próbáltam otthon lenni –, hogy volt összefogás, munkatársi csoportok alakultak ki, akik végezték azt a szolgálatot, a gyerek-istentisztelettől kezdve az egyéb alkalmak megszervezéséig, amikre nem tudtam hazaérni. Éppen ezért szeretném nagyon megköszönni az Úrnak a munkatársaimat. A sok munkában ők is mind benne vannak.
Horváth Gergely: És abban tudsz-e valami segítséget nyújtani nekünk, hogy hogyan nézzünk az egyházunkra? Sok mindent hallunk, sok mindent élünk meg. Mi szerinted a jó út? Illetve a püspöki szerepvállalásban mi az, ami segíthet az utódoknak?
Steinbach püspök: Értem, hogy finoman merre tapogatsz, így nem kerülöm meg a kérdést. Nagyon méltatlannak érzem – mivel lelkületemtől távol áll, nem mondom azt, hogy kikérem, vagy kikérjük magunknak – amit a Református Egyházunkkal műveltek vagy művelnek. Minden lelkész a helyén van, minden gyülekezet a helyén van, minden intézmény, minden szolgálat hűséggel végzi a feladatát. Nem is beszélve arról, hogy a Református Egyház, miközben odafigyel a nagyvárosi és kisvárosi misszióra, a lelkészeink jó része vidéken szolgál, mivel a vidék egyháza voltunk, és még mindig kitartunk. Református lelkész még mindig van ott, ahol már sem iskola, sem posta, sem orvosi ellátás, sem orvosi rendelő nincs. Én azt fogalmaztam meg 2024-ben, amikor kényszerből át kellett venni az országos szolgálatokat, – pedig már hátradőltem, készültem a feladatokat átadására – hogy szeretnénk csendben, nyugodtan dolgozni. Hagyjanak bennünket békén. Én nem véletlenül mondtam azt, hogy a családi, a kulturális életrend lehet ma a híd. A közélet és a gazdasági életrend most olyan megosztó, hogy abból jól nem lehet kijönni. Nem is ez a feladatunk, nekünk mindenki felé küldetésünk van. Az evangélium egyetemes: „egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt” Visszább kellett lépni, minél inkább magunkra koncentrálni a lelki erősödésben és az anyagi fenntartásban is. Fontos, hogy bizonyos területektől legyen egy áldott távolságtartás, és úgy adatik majd meg a bemenetel oda is. Ennél diplomatikusabban nem tudok fogalmazni, de talán értettétek.
Horváth Gergely: Ha valaki kívülről ránéz az eddigi életutadra, akkor egy elképesztő gazdagságú életművet lát és tapasztal több mint 60 könyvvel, amelyek között vannak személyes igehirdetések, magyarázatok, meditációk, életutak, – a Farkas József kötetet külön köszönöm – tehát nagyon fontos munkák. És ezekhez társul az élő igeszolgálat és a szervezeti szolgálat, ha szabad így fogalmaznom. Hogy lesz ebből nyugdíjas tempó, Püspök úr?
Steinbach püspök: Ezek a kötetek, és nemcsak az én köteteim, úgy születtek, hogy felajánlottuk minden lelkipásztornak, hogy aki valamit ír, vagy igehirdetéses kötetet gyűjt össze, nyugodtan fordulhat hozzánk, és kiadjuk. Ezért kezdtük el – egy gyönyörű koncepció szerint – az évi lelkészi igehirdetéses köteteket, ahol először szabadon választott ige, aztán egy újszövetségi lekció volt megadva. 250–300 lelkész írt bele egy-egy igehirdetést. Aztán egyre inkább bonyolítottuk a kérdést, hogy legyen a lekció ugyanaz, de mindenki maga válassza ki a textust. Aztán legyen egy kötetben ugyanaz a textus, és 350 igehirdetés az egyik legnehezebb, a kálvini teológia lényegét kifejező igéről: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Csodálatos erről a dunántúli lelkészek igehirdetéseit olvasni. Aztán voltak keresztelési, majd temetési igehirdetések, volt reformációi igehirdetés-kötet és házasságkötési igehirdetések. A teológus diákoknak kézbe tudjuk adni az ünnepköri igehirdetéseket. De sajnos egyre vékonyabbak lettek ezek a kötetek, a végén már nem jöttek az igehirdetések. Reménységgel felépítettük ezt a koncepciót 18 évre, de végül 12 év után abba kellett hagyni. Köszönöm az Egyházkerületi Tanácsnak hogy ezekre a kiadványokra is biztosított forrást. A legbüszkébb a homiletikai sorozatra vagyok, ami az igehirdetés tudománya. Neves, klasszikus magyar, angolszász és német nyelvű irodalmat ki tudtuk adni 25 kötetben. Ennek a szerkesztője lehettem. A saját köteteimről semmi többet, csak annyit mondanék, hogy úgy éreztem, hogy egy püspöknek kell publikálni. Egy egyházvezetőnek meg kell mutatnia magát. Én a virtuális felhővel nem nagyon tudok mit kezdeni, nekem a nyomtatott, kézzel fogható, aláhúzható, nyomdából kijött anyag a fontos. Szívből köszönöm, hogy az Egyházkerületi Tanács a forrást erre is mindig megszavazta. Nekem pedig életszükséglet volt, hogy az ige és a teológiai tudomány általam tanulmányozott területe mellett maradjak. Próbáltunk művészet-teológiát is írni, meg is jelent egy beszélgetőkönyv egy szociológussal, versekről, novellákról. Feszegettük a határt egészen a narratív igehirdetésig, ami Gyökössy Endre mai példázatok könyvében mutatkozik meg a legklasszikusabban. Próbáltuk ezt feleleveníteni. Köszönjük, hogy kézbe adhatjuk ezeket, és köszönjük az Úrnak, ha valaki épült belőlük. Ahogy említettem, nekem volt igazából létszükséglet, hogy a bürokrácia, az ügyintézés ne emésszen fel, hanem kényszerüljek a lényegnél, az igénél, az üzenetnél, az evangéliumnál, a teológia gyönyörű tudományánál, a rám bízott pásztori szolgálatnál maradni.
Horváth Gergely: Ha a jövőben beszélgetünk, adja a jó Isten, hogy majd valamilyen körülmények között ezt megtegyük, akkor miben leszel?
Én úgy gondolom, hogy az új püspökkel kell majd beszélgetni. Én hálát adva ezért a 18 évért, meg a 36 esztendőért, az elengedés békességével és nyugalmával, Istentől elkérve és eltervezve a jövőt, nyugdíjba vonulok augusztus 1-gyel a gyülekezetemből, december 31-gyel az egyházkerületből és februárban február 20 táján pedig a zsinatról. Nem is szabadott, hogy ez a három egybeessen, mert óriási feladat lett volna a hármat együtt átadni. Én alapvetően zárkózott ember vagyok, magamon is csodálkozom, – ilyen értelemben, csodaként élem meg – hogy az Úristen ebben a tisztben tartott 18 éven keresztül. Néha már tényleg az is gond, hogy emberek elé kiálljak. Aztán amikor az igehirdetés elkezdődik, akkor mindez elmúlik. Szeretnék azonban visszavonulni az egyházi közéletből is. A szolgálatból nem. A felelősséget – és ez nem cinizmus –, jó lesz átadni, de nagy öröm volt hordozni. Áldott teher és gyönyörűséges iga ez. Szeretnék még a családommal örülni, nézdegélni, együtt imádkozni. Ha hívnak, helyettesíteni, átélni a szolgálat örömét. Ha a Pápai Teológia hív tanítani még, akkor ezt örömmel vállalom. Tehát lesz feladat, remélem lesz szolgálat, és ez továbbra is örömmel fog eltölteni.
De jó lesz – ha az Úr megadja – „a saját szőlő- és fügefa alatt” egy kicsit elcsendesedni a Balaton gyönyörű partján, megélni még olyan dolgokat, amik kimaradtak. Ebben van egy másfajta felelősség is, és itt köszönöm a családomnak különösképpen, hogy olyan hűséggel elhordozták azt, hogy gyakorlatilag nem vagyok, és a családi ügyeinkre csak annyi figyelem maradt, hogy amelyik lyuk nagyon üvöltött, azt valahogy tudtuk betömni. Az a kérésem, hogy „Uram, adj még pár évet egészségben – ugye életünk ideje az Isten kezében van –, hogy egy-két fontos elmaradt családi ügyet még el tudjunk intézni.” Úgy gondolom, hogy a nyugdíjban sem fogunk unatkozni. A feleségemmel együtt én még soha életemben nem unatkoztam. Rengeteg könyv vár, amit szeretnénk elolvasni, rengeteg színdarab és zene, amit szeretnék meghallgatni, miközben nyilván a teológia a szívügyem marad. A REND mottójában ott van a szó mellett a csend. Jó lesz elcsendesedni is.
Horváth Gergely: Köszönjük szépen a 18 + 18 évet. Köszönjük szépen a kultúra és család vonatkozásában épített hidakat. És köszönöm szépen ezt a beszélgetést. Legyen Neked szíved vágyai szerint áldott módon az Úrtól. Köszönöm szépen.
(Taps és a hallgatóság spontán áldó éneklése: Megáldjon téged az Isten …. 134: zsoltár 3. vsz.)
